Magyar irodalom VIII.
József Attila életrajza
Apja Josifu Aron (1871-1937) szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála (1875-1919) mosónő. József Attila hatodik
gyermekként született, ekkor azonban már csak két nénje, Jolán és Eta élt. Apja
1908-ban elhagyta családját.
A kisfiút a Gyermekvédő Liga 1910-ben parasztcsaládhoz adta nevelésre
Öcsödre; 1912-ben tért vissza Budapestre. A Ferencvárosban szegény proletársorban éltek. Édesanyja
rákban halt meg, ezután fia egész életét végigkíséri a fájdalom. Jolán férje,
Makai Ödön lett az alig 14 éves fiú gyámja.
1920-ban Makóra került gimnáziumba, nyaranta munkát vállalt. Megismerkedik
Juhász Gyulával, az ő segítségével és előszavával jelent meg első
verskötete (Szépség koldusa). 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben a szegedi egyetem
magyar-francia szakára iratkozott be, innen azonban Tiszta szívvel c. verséért eltanácsolták. A
költő ősszel a bécsi egyetemen hallgatott előadásokat. 1926-27-ben Párizsban a
Sorbonne előadásait hallgatta. Rövid ideig a pesti egyetemre is járt.
A Szép Szó egyik szerkesztője lett. A
Baumgarten-alapítványból segélyt, majd jutalmat kapott (1935, 1936). Nagyon fáj
(1936) c. kötete sem hozta meg a várt elismerést. 1937 tavaszán szerelmes lett Kozmutza Flórába. Még az év nyarán a Siesta szanatóriumba
került; nov. 4-én nénjei vették magukhoz szárszói panziójukba. Dec. 3-án a
szárszói állomáson tehervonat kerekei alá vetette magát. 1938-ban posztumusz
Baumgarten-díjat kapott. Méltó elismerése is ekkor kezdődött. 1948-ban
életművét Kossuth-díjjal tüntették ki.
Költészete
Kezdetben a Nyugat hatását mutatja, jól formált versei leginkább
realisztikusságukkal vagy különös bensőségességükkel hívhatják fel magukra a
figyelmet (Rög a röghöz). A kozmosz éneke c.
szonettkoszorúja részleteiben már megelőlegezi a későbbi kiteljesedést. Az
avantgárd különböző irányaival kapcsolatba kerülve részben elemi erejű
változások közeledéséről (Nem én kiáltok), részben a modern nagyváros
ellentmondásos világáról ad képet (Szép nyári este van), részben ősi igézések,
népdalok és sanzonok, máskor mesék vagy zsánerképek hagyományosabb szemléleti
elemeit társítja merész, esetleg éppen bizarr asszociációkkal
(A hetedik, Klárisok, Áldalak búval, vigalommal,
Medáliák, Medvetánc). Néha a szelídséget hirdeti (Tanítások), ismételten
megszólal azonban soraiban a szociális lázongás is (Tiszta szívvel, Végül). Ez a harmincas évek
elején forradalmisággá erősödött, tudatos politikai költészetet hozva létre
(Szocialisták, Tömeg, A város peremén, Mondd, mit érlel ...) Nem kerülték el
azonban figyelmét az élet parányi mozzanatai sem (Hangya). Erősödött benne az
elidegenedés kínzó érzése (Mióta elmentél, Óh szív! Nyugodj!, Reménytelenül).
1933-tól alkotta meg összetett szemléletű, hagyományosabb és avantgárd
sajátságokat ötvöző verseit, melyekben egyszerre van jelen a világgal való
ösztönös kapcsolattartás és a szigorú, önelemzésre is kész tudatosság. Az
érzelmi reagálásokban is gazdag nyelvi anyagot erőteljes motívumszerkesztés
fogja egységbe (Téli éjszaka,Óda, Eszmélet, "Költőnk és Kora").
Fontos szerepet kapnak a különféle tájak, nemegyszer kozmikus összefüggésekben
(Falu, Tiszazug, Külvárosi éj, Tehervonatok tolatnak..., Elégia).
Vissza-visszatérően fejezi ki a fájdalom végleteit: szerelmeinek
viszonzatlanságát (Nagyon fáj), anyja elvesztését (Kései sirató),
vagy eltávolodva az egyedi élményforrásoktól (Egy kisgyerek sír, Kiáltozás). Megfoghatatlan bűnök terhével küzd (A Bűn, Én nem tudtam, Tudod, hogy nincs bocsánat
, Kiáltás); erősen befolyásolta a
freudi szemlélet ( Amit szivedbe rejtesz, "Költőnk és Kora"). Radikálisan
demokratikus társadalomszemléletét életének utolsó éveiben is értékes versekben
fejezte ki (Thomas Mann üdvözlése, Levegőt! Hazám). Az ember kiteljesedésének feladatát is
társadalmi összefüggésben szemléli (Két hexameter, Kész a leltár). A derű, az
életörömre vágyás kései szerelmi ciklusait is át tudja hatni (Flóra). Magas művészi szintet képviselnek
önmegszólító versei (Tudod hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél...).
Műfordítóként a szomszéd népek kortárs lírájának tolmácsolására törekedett;
értékesek Villon-fordításai is.
(A rövidített
életrajz Tamás Attila szócikke alapján készült, Új Magyar Irodalmi Lexikon 2.
Budapest,
Akadémiai Kiadó, 1994. 914-916. p.)
József Attila (Bp., 1905. ápr. 11. – Balatonszárszó, 1937. dec. 3.)
Apja ~ Áron bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán, aki nála hat és Etel, aki két évvel volt idősebb. A „város peremén”, a Ferencvárosban született, gyermekkorát az itteni proletárnegyedben élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása a gyenge testalkatú anyára maradt, aki nem tudott eleget keresni, noha mosást, takarítást és varrást vállalt. Lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni paraszt nevelőszülőkhöz.
1912-től ~ újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt,
és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború
második felében már rendszeresen verselt, jórészt egy kezébe került Ady-kötet
hatására. Családja helyzete az anya betegsége és a háború miatt egyre romlott.
1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta
elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött.
1919. dec.-ben vidékre utazott élelemért,
távollétében meghalt a „Mama”. Ezután Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére
férjét nevezték ki gyámjául. Makai anyagilag támogatta, de szegény rokonként
kezelte, nem engedte meg, hogy Jolánt testvérének tekintse.
Magánvizsgával befejezte a polgárit (1920), és
beiratkozott a makói gimn.-ba és internátusba. Nyaranta mint nevelő és mint
kukoricacsősz keresett kenyeret. 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt
el kellett hagynia a gimn.-ot. Magántanulóként Bp.-en tette le az érettségit,
közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a
költészettel.
Rendkívüli tehetségét először Juhász Gyula ismerte
fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első
verseskötete, a Szépség koldusa (1922). A szegedi lapok többször hozták
írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét.
1924-ben a szegedi egy.-re iratkozott be
magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó
Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel c.
verse miatt Horger Antal egy.-i dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja
akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon.
1925-ben került ki a nyomdából második
versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta
tanulmányait.
Hatvany Lajos támogatásával a következő tanévre a
párizsi Sorbonne-ra iratkozott be. Hazatérte után két félévet hallgatott a
bp.-i tudományegy.-en, vizsgát azonban nem tett.
József Attila
életrajzi vázlat
1. Szül:
Bp., 1905. ápr. 11.
2. Apja Josifu Aron (József Áron) szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála mosónő, két nővére, Jolán és Etelka.
3. A családfő elhagyja őket, nagy szegénység,
tömegszállások, Öcsöd: nevelőszülők.
4. 1919: a mama halála, Makai Ödön a gyámja.
5. Iskolái: Bp.: polgári, Makó gimnázium
6. Juhász Gyula felismeri tehetségét, Szeged:
Szépség koldusa (1922). Versei a Nyugatban.
7. Egyetemi tanulmányai: Szeged magyar-francia
szak, Bécs, Párizs, Budapest. Kapcsolata a baloldali mozgalmakkal.
8. 1930-tól pszichiátriai kezelés (labilis
idegrendszerű)
9. 1936: Szép Szó.
10. Halála: Balatonszárszó, 1937. (dec. 3.)
A Borderline személyiségzavar főként
a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi
állapotokkal járó tünetegyüttes, valamint a személyközi kapcsolatok, és az
énkép/énidentitás instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar.
Az amerikai pszichiátriai társaság szerint a borderline személyiségzavar
kezelése a legbonyolultabb feladat, amivel egy szakember (pszichológus/pszichiáter)
munkája során találkozhat. Ritkábban magyarul határeseti személyiségzavar-nak
vagy érzelmileg labilis személyiség-nek is nevezik.
József Attila a Wikipédián:
http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3zsef_Attila
József Attila fotói és
megzenésített versei
Fotógyűjtemény: http://www.irodalmikepek.hu/_jozsef_kep.html
Összes költeménye: http://jaall.tar.hu/
József Attila versei:
Ősapám
Fakó köntösben, hószín ménlován,
Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
Ruhája egyszerű, díszt nem visel,
De nagy szemében őserő tüzel.
Dús hosszú fürtje barna mint a föld,
Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
Előtte messze száz vitéz halál.
Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- Kacagni tán soha nem is tudott -
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.
Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
Bús apa bús fiával, csendesen.
1922. okt.
TISZTA SZÍVVEL
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
1925. márc.
ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
1927 karácsony
TEDD A KEZED
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928. máj. - jún.
ÓH SZÍV! NYUGODJ!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
1928 vége
HARMATOCSKA
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.
1929. aug.
BÁNAT
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.
S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.
1930. jún.
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
MEDVETÁNC
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.
Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.
Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.
Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.
Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.
Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
Ha megfázik a lába,
takaródzzék deszkába.
Brumma, brumma, brummadza.
1932
GYERMEKKÉ TETTÉL
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.
SZÜLETÉSNAPOMRA
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s
nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s
ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
1937. ápr. 11.
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. júl. - aug.
(KARÓVAL JÖTTÉL...)
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
1937. okt.
(TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN...)
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
1937. nov.
Gyerekkori verse:
Kedves Jocó!
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni.
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintért kuglert venni.
Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
(1916-17?)
Feladatok:
Keresd meg a térképen Székelyföldet!
Keresd meg Csíkcsicsót, Csíkszeredát, a Hargitát!
Mit tudsz a székelyekről? (Ha semmit, nézz utána!)
Gyűjts az Interneten fotókat Székelyföldről
(tájak, épületek, székelykapuk, népviselet stb.)
Állítsd össze Tamási Áron életrajzát internetes
források vagy kézikönyvek alapján.
(A forrást pontosan jelöld meg!)
Ne felejtsd el: A könyvet kötelező elolvasni!!!
Tanácsok a könyv olvasásához:
1. Ne kezdj bele, amíg nem olvasol egy-két dolgot
a székelység történetéről, sorsáról, életéről! (Erdély, Trianon, kisebbségi
sors stb.)
2. Ez nem egy kalandregény – ne várj tőle izgalmas
akciójeleneteket! Az Ábel a rengetegben egy lassú folyású, mesei elemeket is
tartalmazó szép, emberi történet. Csodálatos tájakat, a székely emberek
furfangos gondolkodását, talpraesettségét és hazaszeretetét ismerheted meg
általa.
3. Nézz utána az ismeretlen, tájnyelvi szavaknak a
szótárban (vagy az Interneten). Ne feledd: minden újonnan tanult magyar szó
gazdagítja látókörödet, ismereteidet, hűségedet az anyanyelvhez!
Jó olvasást kívánok!
Tamási Áron
1897-1966
1. Szül.: 1897., Farkaslaka (Udvarhelyszék),
kisbirtokos földműves család
2. Tanulmányai: Farkaslaka, Székelyudvarhely,
Gyulafehérvár (hadiérettségi).
3. Háború (olasz front)
4. Felső fokú tanulmányok: Kolozsvár (jogi és
kereskedelmi diploma)
5. Banktisztviselő: Kolozsvár, Brassó.
(Novellapályázatot nyer.)
6. 1923. USA (1925 Lélekindulás – novelláskötet)
7. 1926. Kolozsvárott író és újságíró. Erdélyi
Helikon. Házassága
8. 1944. Budapest (ostrom)
9. 1954. Kossuth-díj
10. 1966: Budapesten hal meg, Farkaslakán temetik
el.
Fontosabb regényei:
Ábel-trilógia
Bölcső és bagoly (önéletrajzi)
Címeresek
Jégtörő Mátyás
Szűzmáriás királyfi
1. fejezet
pityóka = burgonya
törökbúza = kukorica
garádics = lépcső
véka = gabonát tároló edény és űrmérték (25-35
liter)
kártya = faedény, vödör
pókarongy = pólya rongy
pócegér = patkány
buba = baba
puliszka = főtt kukoricaliszt-pép
terü =
tonka orra =
átalvető = kettős tarisznya, amelyet oly módon
visznek vállon, hogy egyik fele elöl, a másik hátul lóg.
bütü = bot,
gerenda, rönk stb. laposra vágott vége, a háztető "csapott" oldala.
vacsoracsillag = esthajnalcsillag
purdé = cigány gyermek
homp (pl. kereszt hompja) = halom, kis domb
ráta (pl. három rátában) részlet, hányad
dibdáb = hitvány, haszontalan, jelentéktelen.
magamot = magamat
üsmerek = ismerek
elkótorogjon = elkódorogjon
egyetmás = egy és más
panyókára vette = vállára vetve
töltöttem volt bé = betöltöttem
Magyar Néprajzi Lexikon: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/index.html
Székelymagyar szótár: http://szekelymagyar.transindex.ro
Népszótár: http://nepszotar.com
Magyar Értelmező Szótár: http://ertelmezoszotar.atw.hu
(Figyelem, telepíteni kell!)
Első novellái a székely falu világát ábrázolták, mesei ihletésű költői
realizmussal, életrevaló humorral mutatta be hőseit (Lélekindulás, 1925). Leghíresebb műve az Ábel-trilógia (1932-34).
Klasszikus népi hőst teremtett, aki erkölcsi tisztaságával és furfangos eszével
győzi le a veszedelmeket. Írásaiban gyakori lett az irreális elem, a mese
csodába hajlott, a művek az erkölcsi megigazulás útját keresték (Jégtörő Mátyás, 1936; Ragyog egy csillag, 1937).
http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm
Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes székely földműves
család gyermekeként született 1897. szeptember 20-án Farkaslakán. Apja Tamás
Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte
a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert
nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát.
1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi
katolikus főgimnázium tanulója. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron.
1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került. Ki akart törni az
elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a
városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a
kolozsvári egyetemen, majd 1921-ben miután végez, a Kereskedelmi Akadémián
tanult, ahol 1922-ben szerzett diplomát, utána banktisztviselő Kolozsváron és
Brassóban.
Azután szűknek érzi Erdélyt, s mintha mindenestül szakítani
akarna származása hagyományaival, huszonhat éves korában, 1923 júliusában
kivándorol Amerikába, ahol volt alkalmi munkás, de banktisztviselő is. Pedig
akkor már egy novellájával Kolozsvárott pályázatot nyert (Szász Tamás, a
pogány – a Keleti Újság novellapályázatán). De írói magamagát Amerikában
találta meg. Ott lebbentek elébe látomásként az elhagyott otthon képei,
emlékei, hagyományai. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették
azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt.
Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben
megjelent. Azonnal felfigyelnek rá: a romániai és a magyarországi irodalom is.
Erdély hazavárta ezt a mindenkinél erdélyibb hangütésű írót.
És a következő évben, 1926 májusában Tamási Áron haza is
tért. Ettől kezdve javarészt Erdélyben élt, mígnem 1944-ben Magyarországra
települt át. De amikor még romániai lakos és a romániai magyar irodalom
ünnepelt írója volt, már a legolvasottabb, a legkedveltebb írók közé tartozott
Magyarországon is.
1926-tól 1944-ig Kolozsvárott élt, az Újság és az
Ellenzék munkatársa volt. 1926-ban feleségül vette Haliker Erzsébetet. Az
Erdélyi Helikon alapító tagja, 1933 májusától külön rovata volt a Brassói
Lapokban (Tiszta beszéd).
Gyors egymásutánban jelennek meg novelláskönyvei,
regényei is. Előbb A szűzmáriás királyfi, amelyet javarészt még
Amerikában írt, s csak végső csiszolása készült el otthon. Tragikus történet a
természet igaz törvényei szerint élni akaró székely diákról, aki összeütközik a
társadalom embertelen törvényeivel. Kevés műben érződik ennyire az író
misztikumra hajlandó világszemlélete. A helyzetek kritikai erővel reálisak, a
hangvétel közel áll a balladához, a megoldások valóságon kívüliek: költői mű,
de nem realista regény. Annál realistább, de legtávolabb is áll Tamási
életművének egészétől a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ
feszültségeit rajzolja meg. Ezek után következett a főmű: az Ábel-trilógia
– ez az önéletrajza burkolt formában. Előbb az Ábel a rengetegben, a
talpraesett székely erdőpásztor mesébe illő, mesevarázsú története, majd
folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában. Ábel megjárja
írójának útját: a természet világából eljut a városba, onnét a nagyvilágba.
Végül tapasztalatainak eredményeként visszamegy a természetbe. Szemléletével
lehet vitatkozni, van benne sok romantikus antikapitalizmus, Ábel a megismert
polgári világ elől nem előrelép, hanem hátra; akár 20. századba tévedt
rousseau-izmusnak is mondhatnók ezt a magatartást. De költészetével, különösen
az első rész költészetével, nem lehet vitatkozni: fenyőillatú remekmű,
századunk egyik legszebb magyar regénye. Ennek a regénynek a zárógondolata az
ismert idézet: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk
benne!"
1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a
háborúból való kilépést szorgalmazta. Bajor Gizi házában vészelte át Budapest
ostromát (1944-1945).
Kossuth-díjas (1954)
és többszörös Baumgarten-díjas.
Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. itt látható a sírja a
templomkertben, melynek sírkövét Szervátiusz Jenő
és Szervátiusz Tibor
erdélyi szobrászok alkották. A kövön ez a felirat olvasható:
„Törzsében
székely volt, fia Hunniának
Hűséges
szolgája bomlott századának.”
Forrás: Wikipédia
Tamási
Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 20. – Bp., 1966. máj. 26.): író, az MTA l. tagja
(1943 – 49), rendes tag posztumusz 1989, Kossuth-díjas (1954).
Sokgyermekes földművesszülők gyermeke. Székelyudvarhelyen érettségizett
1917-ben, majd az olasz frontra került. 1919-től a kolozsvári egy. jogi karán,
majd a Kereskedelmi Ak.-n tanalt. Rövid ideig bankhivatalnok. 1923-tól 1926-ig
az USA-ban élt, többnyire New Yorkban. Itt szerzett élményei ihlették
legsikerültebb művét, az Ábel a rengetegben c. regényét, amelynek humorát,
ízességét a patriarchális székely világ találkozása adja az elgépiesedett
modern kapitalizmussal. Visszatérése után Kolozsvárt telepedett le. Az 1940-es
évekig Erdélyben élt. Három ízben kapott Baumgarten-díjat (1920, 1930, 1933).
1945 – 47 között a parlament behívott képviselője volt. Első novellája (Szász
Tamás, a pogány) 1922-ben jelent meg a kolozsvári Keleti Újságban. Szinte
valamennyi erdélyi m. irodalmi és szellemi mozgalommal kapcsolatot tartott: az
Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal, a Vásárhelyi
Találkozóval, hasonlóképp a mo.-i Válasz, a Márciusi Front íróival. E
csoportokkal közös szándék vezette: a nép kérdéseinek demokratikus úton való
megoldása. Egész pályafutása alatt a népben látta a politikai és művelődési
megújulás forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása az ő nevéhez is
fűződik; ő volt a találkozó elnöke (1937). A főváros ostromát (1944–45) Bajor
Gizi villájában vészelte át. 1949 után hallgatásra kényszerült 1954-től újra
szerepelt novellákkal, színművekkel. Az 1956-os forradalom idején az
Írószövetség elnökségének tagja. 1956. dec. 28-án tartott taggyűlésen az
elnökség nevében felolvasta az általa fogalmazott Gond és hitvallás c.
nyilatkozatot. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja volt. Farkaslakán temették
el. A székely falvak világának ábrázolója, látásmódja, stílusa, szókincse,
egész művészi világa itt gyökerezik. Tehetsége, fantáziája játszi könnyedséggel
olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, a misztikumot és a falu józan
realizmusát. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal
és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos
észjárását ábrázolta. Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, a romlott
erdélyi arisztokráciát. Későbbi műveiben kezdeti realizmusától eltávolodva,
abba jelképes, népi miszticizmus keveredett. A 40-es években színpadi műveket
is irt. Később fokozatosan visszatért kezdeti realizmusához, hitet tett a
munkásosztály nemzet- és világformáló szerepe mellett. Egy m. népcsoport
nyelvét irodalmi magasságba emelte s gondolkodásmódját a legmagasabb fokon
fejezte ki. Számos műve, főleg novellái idegen nyelveken is megjelentek. – F.
m. Lélekindulás (elb., Kolozsvár, 1925); Szűzmáriás királyfi (r., Kolozsvár,
1928); Erdélyi csillagok (elb., Kolozsvár 1929); Címeresek (r., Kolozsvár,
1931); Helytelen világ (elb., Kolozsvár, 1931); Ábel a rengetegben (r.,
Kolozsvár, 1932); Ábel az országban és Ábel Amerikában (mindkeltű Kolozsvár,
1934); Énekes madár (színmű, Bp., 1934); Rügyek és reménység (elb., Bp., 1935);
Jégtörő Mátyás (r., Kolozsvár, 1936); Tündöklő Jeromos (színmű, Kolozsvár,
1936); Ragyog egy csillag (r., Kolozsvár, 1937); Virágveszedelem (elb., Bp.,
1938); Magyari rózsafa (r., Bp., 1941); Vitéz lélek (színmű, Bp., 1941);
Csalóka szivárvány (színmű, Bp., 1942); Összes novellái (Bp., 1942); Virrasztás
(cikkek, Bp., 1943); A legényfa kivirágzik (elb., Bp., 1944); Hullámzó vőlegény
(színmű, Bp., 1947); Zöld ág (r., Bp., 1948); Bölcső és bagoly (r.; Bp., 1953);
Hazai tükör (r., Bp., 1953); Elvadult paradicsom (összegyűjtött novellák, 1922
– 1926, Bp., 1958); Világ és holdvilág (összegyűjtött novellák, 1936 – 1957.
Bp., 1958); Szirom és Boly (r., Bp., 1960); Játszi remény (elb., Bp., 1961);
Akaratos népség (összegyűjtött színművek, Bp., 1962); Hétszínű virág (elb.,
Bp., 1963). – Irod. Zsigmondi Ferenc: T. Á. (Prot. Szle, 1925); Makkai
Sándor:T. Á. (Erdélyi Helikon, 1927); Németh László: T. Á. (Napkelet, 1928);
Molter Károly: T. Á. (Erdélyi Helikon, 1928); Schöpflin Aladár: T. Á. (Nyugat,
1929); Bisztray Gyula: T. Á. (Magy. Szle, 1930); Kerecsényi Dezső: T. Á. (Prot.
Szle, 1930); Sárközi György: T. Á. (Nyugat, 1930); R. Berde Mária: T. Á.
(Erdélyi Helikon, 1931); Babits Mihály: T. Á. (Nyugat, 1933); Halász Gábor: T.
Á. (Prot. Szle, 1934); Kós Károly: T. Á. (Erdélyi Helikon, 1936); Rónay György:
T. Á. (Magy. Kultúra, 1938); Babits Mihály: Írók két háború közt (Bp., 1941);
Kárpáti Aurél: Főpróba után (Bp., 1956); Illés Endre: Krétarajzok (Bp., 1957);
József Attila: Összes művei (III., Bp., 1958); Béládi Miklós: T. Á. (Kortárs,
1961); Czine Mihály: T. Á. (Új Írás, 1965); Féja Géza: T. Á. (Bp., 1967.)
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
Kosztolányi Dezső
1885-ben született Szabadkán, Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner
Eulália gyermekeként. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, majd kicsapják, s
magántanulóként, Szegeden teszi le az érettségit.
1903-ban Budapestre megy, s beiratkozik a bölcsészkar magyar–német szakára.
Itt ismerkedik meg és köt barátságot Babitscsal, Juhász Gyulával. 1906-ban a
Budapesti Napló munkatársa lesz.
1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között – elismerő
a fogadtatásban részesül, egyedül Ady bírálja.
Házasságot köt Harmos Ilona színésznővel. Egy fiuk születik (Kosztolányi
Ádám).
1933-ban mutatkoznak betegsége első jelei. Sorozatos műtéteken esik át, s
Stockholmba is elmegy rádiumkezelésre. 1936 augusztusában gégemetszést végeznek
rajta, s innentől kezdve nem tud beszélni, ún. beszélgető-füzeteken keresztül
kommunikál környezetével és a külvilággal.
1936. november 3-án halt meg Budapesten, a Szent János Kórházban.
A Nyugat
emlékszámmal adózott emlékének.
Fontosabb művei:
A szegény kisgyermek
panaszai –
verseskötet (1910)
Halotti beszéd – vers (1933)
Regényei: Aranysárkány (1925), Édes Anna (1926), Esti Kornél (1933)
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Márai Sándor:
Halotti beszéd
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szem’ tekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.
REMÉNYIK SÁNDOR:
Halotti beszéd a hulló leveleknek
Látjátok feleim, hogy mik
vagyunk?
Bizony bíbor és
bronz és arany
És örökkévaló szent
szépség vagyunk.
Ahogy halódunk,
hullunk nesztelen:
Bizony, e világ
dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb
pompa vagyunk.
Nem történhetik
velünk semmi sem,
Mi megronthatná
szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk:
napban ragyogunk
S ha alászállunk:
vár a hűs avar,
Testvér-levél
testvér-lombot takar,
Ott is otthon
vagyunk.
Ha megkeményedünk
és megfagyunk:
Zuzmara csillog
rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér
hermelin.
Bizony szépek
vagyunk.
Látjátok feleim,
hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk
része leszünk,
Ott is szépek
leszünk,
Ott is otthon
leszünk.
És árvaság csak egy
van, feleim:
Az erdőn kívül
lenni.
Otthontalannak,
hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg
utcakövén
A széltől
sepertetni.
Sok más szeméttel
összekevertetni.
Árvaság csak ez egy
van, feleim.
S amíg itthon
vagyunk:
Bizony bíbor és
bronz és arany
És örökkévaló szent
szépség vagyunk.
Szuhanics
Albert
Halotti beszéd
Látjátok
feleim itt nyugszik Kis Jóska,
|
|
|
A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi
magyar nyelvű szövegemlék (és egyben a legrégebbi
összefüggő finnugor,
sőt uráli nyelvű szövegemlék is), 1192 és 1195 között keletkezett.
Egy latin nyelvű
egyházi könyvben, az úgynevezett Pray-kódexben[1], a
magyar szöveg a 136. lapon maradt fenn. A szöveg első felfedezését Schier Xystusnak tulajdonítják, ez azonban
vitatott. Nyilvánosan elsőként Pray György jezsuita szerzetes számolt be
róla, egy hétsoros szemelvényt tett közzé. Pray átadta a szöveget rendtársának,
Sajnovics Jánosnak, aki épp lapp-magyar
nyelvrokonságra keresett bizonyítékokat. Teljes szövegét ő publikálta 1771-ben. Az eredeti
szöveg jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban van,
utoljára 1997
januárjában volt megtekinthető.
A beszéd szövege két részből áll: egy
26 soros temetési beszédből és egy 6 soros könyörgésből. A temetési beszéd a
kódex következő oldalán található latin szöveg szabad fordítása, a könyörgés
pedig a néhány oldallal előrébb található latin szöveg pontos fordítása.
Összesen 190 magyar szót őrzött meg.
A szöveget másolták, tehát
feltételezhető, hogy már korábban is létezett. A másolás helye egy Szent János
titulusú bencés monostor volt, ennek helye azonban ismeretlen. Állandósulás is
feltételezhető, Horváth János Károly Róbert temetésének krónikabeli leírásában
talált párhuzamot. Állandósulhatott, mert szövegére gyakran szükség volt, erre
utal, hogy papi szertartásrendben maradt fenn, nem pedig prédikációk között.
A halotti beszéd és könyörgés európai
viszonylatban is jelentős, a halotti beszédek műfaja
ugyanis csak a reformáció idején vált általánossá.
Forrás:
http://hu.wikipedia.org
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: biza
por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté eleve [Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki Paradicsomot házává. És
mind[en] Paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki élnie. Csupán tiltá őt egy
fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék: „Bizony, [a]ki napon eendel
az[on] gyümölcstől, halálnak halálával halsz”. Hallá holtát teremtő Istentől,
de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott gyümölcstől, és az[on]
gyümölcsben halált evék. És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala vize, hogy
torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de mind[en] ő fajának halált
evék. Haraguvék Isten, és veté őt ez[en] munkás világ[ba] bele: és [az] lőn
halálnak és pokolnak fészke, és mind[en] ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk.
[A]hogy is ti látjátok szemetekkel: íme, egy ember sem múl[aszt]hatja ez[en]
vermet, íme, mind ahhoz járó[k] vagyunk. Imádjuk Urunk Isten kegyelmét ez[en]
lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő
bűnét! És imádjuk Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és mind[en]
angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk Szent Péter urat, akinek ad[at]ott
hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind[en] ő bűnét. És imádjuk mind[en]
szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten ő
imádságuk miatt bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt ördög üldözésétől és pokol
kínzásától, és vezesse őt Paradicsom nyugalmába, és adjon neki Mennyországba
utat, és mind[en] jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: uram
irgalmazz!
Szerelmes Barát[a]im! Imádjunk ez[en] szegény
ember lelkéért, [a]kit Úr ez[en] napon ez[en] hamis világ tömlöcéből mente,
[a]kinek e napon testét temetjük, hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob
kebelében helyezze, hogy bírságnap jutva mind[en] ő szentei és kiválasztottai
között jó felől iktatva élessze őt! És tibennetek. Clamare ut: kyrie eleison!
Forrás: http://hu.wikipedia.org
A legnépszerűbb magyar írók egyike, a
XX. századi magyar irodalom sokoldalú, kiemelkedő képviselője. Mohó
kíváncsiság, a természettudományok és a technika iránti érdeklődés, páratlan
fantázia, magas szintű humor és mély humanizmus jellemezte őt. Egész irodalmunkban
ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett
humorista.
Elkötelezett humanista volt: hitt az
emberben, hitt a tudományban, hitt a kultúrában, elkeserítette az
embertelenség, harcolt a gonoszság ellen. A felszínen elsősorban a humorista, a
nagy mulattató látszott. „Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában -
virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat)
eldobják.” – írta keserűen naplójába.
Művei:
Az 1912-ben megjelent Így írtok ti (majd egyre bővülő
újabb kiadásai) felbecsülhetetlen kultúrtörténeti értéke, hogy rendkívüli módon
népszerűsítette a modern, a kortárs, a nyugatos irodalmat.
A Tanár úr kérem 1916-ban jelent meg, s a kötetbe foglalt
tizenhat írás népszerűsége, az életműben elfoglalt kiemelt helye miatt az Így
írtok ti-vel vetekszik.
Negyvenkilenc éves volt, amikor agydaganat támadta meg. Karinthy
betegségéről és a műtét élményéről írta egyik leghíresebb és sajátosan érdekes
könyvét, az Utazás a koponyám körült. Önmegfigyelés, dokumentum
és líra egészen különös ötvözete ez a magában álló mű: különös klasszikusa
irodalmunknak.
Előszó című verse a magyar líra
maradandó és klasszikus értékű alkotása.
Néhány mondása:
Kifogytam minden mondanivalómból. Kénytelen voltam megmondani
az igazat.
Humorban nem ismerek tréfát.
Nem tudok nevetni, ha röhögtetnek.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Karinthy
Frigyes: Előszó és Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének című versének
összehasonlítása
Karinthy versében Ady Endre
„Szeretném, ha szeretnének” című művét egészíti ki és válaszolja meg, saját tapasztalataival és mondandójával
átszőve.
Mindkét vers témája azonos: az emberről és a szeretetről szól. Az ember a
főszereplő, mint egyedülálló „én” és mint közösségi ember. A versek szerkezete
hasonló: mindketten használják az ismétlést, mely hangsúlyozza a mondanivalót.
A két versben előforduló
azonos szavak:
Pl.
„Nem mondhatom el senkinek” - Nem mondhatja el gondolatait, mert…
„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.”
Az
egyedüllétet és magányt írják le mindketten, és vágynak arra, hogy szeressék
őket.
A titok szó maga
a rejtély, amit meg kellene fejteni.
„A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat..”
„Vagyok
mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény”
Az „Észak-fok, titok, idegenség” Ady hidegségét,
zárkózottságát mutatja, míg Karinthy Adyra utal az alábbi sorokban:
„A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.”
Vágynak a közösségre:
„Szeretném
magam megmutatni,
Hogy látva
lássanak”
„Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.”
Leírják, hogy mit tettek
meg annak érdekében, hogy szeretetre találjanak:
„Ezért
minden önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének”
„Hogy fájt, mikor
csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni
rossznak”
Ellentétek is találhatók a versekben, illetve a
sorok felcserélődnek:
Pl.
„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek”
„Mindenkinek
rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse”
Karinthy
Frigyes felnézett Adyra, mint költőre, ezért vitte tovább Ady gondolatait.
Készítette:
Thoma Gergő
Ady Endre
A magyar Ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
A Hortobágy poétája
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szivem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Verscímek:
Jött értem a fekete hajó,
Jött értem a fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt, tova vitt
Moslék-országnak mentiben -
Fekete hajó, fekete vizen.
Moslék-ország, hajh cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívü rém; -
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.
Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld.
Moslék-ország a nyakamon ül,
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagu föld.
Már nem megyek el, fekete hajó,
Moslék-ország hagy' örülj szegény!
Hadd ugassanak, hadd ugassanak,
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját szomorú legény
Leköpöm a multat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a multba.
Én vagyok Máté király.
Én vagyok Máté király.
Holdfényes, szelíd arcom.
Belelobog a nagy éjbe.
Az
ördög bújt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát találtunk.
Szép, nagy szemétláda, politúros. Azonnal kiderült, hogy egész
kényelmesen el lehet férni benne.
A szemetet
természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsírozzuk a tetején. Ehhez
művészi ösztön kell. Körös-körül egyenlő távolságban kenyérbelek jönnek:
közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab szalonnahéj. Mindenki rendez
valamit: régi vasakat, tollszárakat viszünk a szemétkiállításra, amit
belépődíj mellett mutogat a Deckner.
A
második tíz percben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen hátán
jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető önmagát
„szamár”-nak minősíti, s ezt minden külön értesítés helyett állandóan
reklamírozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja valaki, hogy
elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen röhög magában, és
csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára. Roboz már öt perce röhög
velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már fuldoklik, hunyorog a szemével – a
röhögés nő, dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul, de minél jobban röhögnek
ők egymáson, mi annál jobban röhögünk őrajtuk.
Aztán a
következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például Auerhez, aki
szorgalmasan ír valamit; lihegve nekiszalad, lázasan, örömtől feldúlt arccal,
kapkodó hangon karon ragadja. „Gyere, gyere, gyorsan...!” –fuldokol és viszi
magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi az, mi az, mi történt, hová?” – kérdi
izgatottan és ijedten, és szedi a lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli,
keresztülvonszolja a folyosón, felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán
villámgyors iramban többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött
meg Amerikából. Az igazgató hívatja, mert konferencia volt, és ott végre
megállapodtak a tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni,
amilyent egy században egyet szül csak a korszellem, és azért rögtön ki kell
adni neki az érettségi bizonyítványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy beszéd
kíséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A kultuszminiszter
hívatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött, mert valaki beküldte neki
Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek között felolvastak az
országházban, és Auerrel most kezet akar fogni a kormány képviselője. A szabadkézi-tanár
hívatja, mert egy gazdag mecénás meglátta az ő „Stilizált
levélalak” című szépiarajzát, és harmincezer koronáért meg akarja venni
a városligeti Feszty-körkép helyére, amit most elárvereztek. Húszezerért
is odaadom, gondolja még hirtelen Auer, amint lihegve felérnek a negyedik
emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki eddig egy szót se szólt, elereszti Auer
karját, és szép lassan megindul lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső
alján már ott áll az egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák,
mondja, aztán dühösen indul, szégyenszemre lefelé, két perc múlva már ő röhög
legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.
Közben
Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban, de különben
cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz az osztály
magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja, és egy üveg Zacherlint
nyújt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan, és jót húz az üvegből.
Zajcsek
ordít, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az új szemétládába,
magára húzza a fedelet, és orrhangon énekel. Wlach jelt ad, egyszerre mindenki
elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki fejét, azt hiszi, a tanár jött
be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp a ládából, és undorral magára húzza a
fedelet.
Hanem
most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre mindnyájunknak eszébe
jut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek másodszor már nem hagyja
becsapni magát, nem mozdul.
És most
rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó rekeszizom, amit
képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés. A fojtott röhögés
forróláza lüktet a vérvörös arcokon, és a halántékok kidagadnak. Mindenki a pad
fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy esetleges kipukkadás borzasztó réme
vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben. És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az
utolsó padokban, akik még feszítik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebújt a
padok alá, négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt, és
egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanúsan mozog. Kökörcsin emelt
hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról meglöknek, egy hang súg rekedten
a fülembe: „Vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik pad alatt van!”
Mindenki felhúzza a lábát a padra: a szájunk reszket a röhögéstől,
kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem a fantáziámat. Kökörcsin
lelkesen magyarázza, milyen szép dolog volt II. Józseftől, hogy egy tollvonással
visszavonta összes rendeleteit. „Az anyja második Jóska!” – mondja Eglmayer az
utolsó percben hihetetlenül mély gyomorhangon. Auer élesen felszisszen – Löbl
most ért odáig, és belecsípett. „Nézd – mondja valaki mellettem –, Kökörcsin
egyik lába rövidebb, mint a másik.”
A
szemem majd kiugrik. Most... most vége... még egy pillanat... robban... Ebben a
percben a tanár a következő viccet csinálja:
„Auer...
mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?”
Soha
még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat:
harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve. A tanár
csodálkozva néz, és elnézően mosolyog – magában megállapítja, hogy milyen
frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.
Nem, mára
nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt
múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy
úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész
kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.
Mikor
kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha
csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most
felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg
végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészerámínuszbé
egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja
kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és
katonai pályára lépek.”
Közben
megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát
nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll,
rajta lehet nevetni.
A tanár
leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja
magában: „ápluszbészer...” veszi a krétát. A tanár ránéz.
–
Készült? - mondja a tanár.
–
Készültem.
Ó igen,
hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet,
és lenyíratja a haját.
– Hát
akkor írja.
A rossz
tanuló a tábla felé fordul.
–
Bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.
És a
rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja,
mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt „éppen úgy,
mint akkor éjjel”, mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent
az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet – de hogy mi
lesz ebből.
Szép
lassan és kalligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja – a
vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy
az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami
lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az
egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még úgy csinálja, mint más,
felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még „a2”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán,
hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.
Közben
szép lassan ír – még mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember, aki ezt a
jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már,
mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes
farkincáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.
– A
másodfokú egyenlet... – kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes
figyelemmel nézi a táblát.
– A
másodfokú egyenlet... – ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a
szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg
mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet
válogatja és mérlegeli.
De a
tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
–
Készült? – mondja keményen és szárazon.
– Tanár
úr kérem, én készültem.
Ezt
bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.
Tanár
(széles gesztussal): – Hát akkor halljuk.
A rossz
tanuló nagy lélegzetet vesz.
– A
másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész
egyenletet megszorozzuk...
És most
beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják
– lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy
jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem
lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A
hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre
elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi:
– A
másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én
készültem.
–
Polgár Ernő – mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy
másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?
– A
másodfokú egyenlet... – kezdi újra, fenyegetően.
Polgár Ernő
fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.
– A
másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.
Senki
sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem
megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött,
kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most
végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva
babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a
motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami
párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa... mint minden...
amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman és
ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit... néhány
mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...
És így
áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha
helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha
bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt
kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat
és figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik
a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a
tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer
aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol.
Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta
ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent,
amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak
találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is
van, amire fölül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban
fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek
a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos
vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában,
ahová ő soha eljutni nem fog... ama „felsőbb osztály”, melybe „elégtelen
eredmény miatt fel nem léphet” soha.
Linkek:
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem:
http://mek.niif.hu/00700/00719/00719.htm
Olvasónapló:
http://sulihalo.hu/diak/olvasonaplo/851-karinthy-frigyes-tanar-ur-kerem
SZABOLCSKA MIHÁLY
Egyszerűség
Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden.
Egyszerű, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szívem súgja őket,
Nem is olyan nagy dolog.
Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerűen, szabadon,
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon.
Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.
Egyszerű és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.
A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.
Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.
Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt!
Adjon Isten békességet,
Ezer áldást, reménységet,
Minden jót!
Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt!
Hogy ne legyen a magyarnak,
Se dolmányán, se csizmáján
Soha folt!
Legyen úgy, mint régen volt!
(Népköltés)
Weöres Sándor
TÁNCOL A HOLD
Táncol
a Hold,
fehér ingben.
Kékes fényben
úszik minden.
Jár az óra,
tik-tak tik-tak.
Ne szólj, ablak,
hogyha nyitlak.
Ne szólj, lány, ha
megcsókollak -
fehér inge
van a Holdnak.