Cserőháti Kovács István

Én, Cserőháti Kovács István, itt vagyok

Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt.

(József Attila)


Elsőként önarcképei fogják meg az embert. Sötét tónusú, befelé forduló, rejtőzködő az egyik. Egy nyomasztóan gondterhelt ember tükre ez. A szemeket árnyékok takarják. Szigorú tekintetű, erőteljes arcvonású a másik. Szembenéz velünk, mégsem reánk tekint. Csak valahová el a messzeségbe. A lángvörös háttér feszültséggel tölti meg a képet, amit csak részben old fel a nyitott inggallér szabadságot árasztó bohémsága. A harmadik, legutóbbi önportré kajánul és pimaszul bámul a képünkbe egy sokat megélt clown rezignált és bölcs mosolyával: „Én, Cserőháti Kovács István, itt vagyok!” A kép egyszerre keserű és vidám, csontig őszinte és játékosan ironikus. Egyszóval: mesteri.

– Az önarckép nagyon nehéz, szinte kegyetlen műfaj – mondja a művész. – Gondoljunk csak Rembrandt vagy Van Gogh önarcképeire! Rettenetesen őszintének kell lenni, ha magunkat akarjuk megfesteni, nem szabad egy vonásnyit sem hazudni. De ez a művészet egészére is vonatkozik. Egy művésznek sohasem szabad hazudnia. Az alkotásnak meztelennek és igaznak kell lennie. Én sohasem szép képeket akartam festeni, hanem igazakat.

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – rímelnek a festő művészi hitvallására József Attila szavai. S hogy e nyers, őszinte piktúra sokaknak tetszik, az kiállításainak vendégkönyvi bejegyzéseiből tudható:
– A festményeim expresszívek, kemények és sokszor nyersek, de az emberek megérzik azt az igazságot, azt az értéket, ami sugárzik belőlük – mondja elhivatottan a művész, aki ez évben tölti be 55. életévét.

Cserőháti Kovács István 1950-ben született a Heves megyei Poroszlón. Édesapja a hajdani népfőiskolai mozgalom jelentős személyisége volt, kiváló néprajzkutató és a falusi cserkészmozgalom országos megszervezője. A család igen jó barátja volt Vass Lajos, a Röpülj, páva-mozgalom elindítója, aki szintén Poroszlón született, és a Baranyai-házaspár, Poroszló körzeti orvosai. A szülői ház, a baráti kör miliője, alkotó szellemisége termékenyen hatott a festőre. A gyönyörű Tisza-menti táj, a Cserőhát pedig egy életre eltöltötte őt színekkel, ízekkel, illatokkal. Festészetét mindvégig elkíséri ez az ártéri táj, amely már csak fotókon, festményeken létezik, mivel helyén ma a Tisza-tó hullámzik. E festményei így dokumentumértékűek. Művészneve is erős szándékkal emlékeztet erre az elveszett, emberléptékű tájra, a „Poroszlói Atlantisz”-ra. (Ez a címe édesapja egyik tanulmányának.)

Életének második legmeghatározóbb helyszíne a híres debreceni református kollégium, ahol gimnáziumi tanulmányait folytatta, s ahol a kamaszkor világra csodálkozó, megismerni vágyó, tudást habzsoló korszakát átélte. Nagyon sok dolog érdekelte a teológiától a színjátszásig és tevékenyen részt vett a diákönkormányzat munkájában is. Későbbi művészi pályájára döntő hatással volt a városi művészkör, amelynek négy évig tagja volt. A kört két kiváló festőművész: Bíró Lajos és Félegyházi László vezette. (E körbe járt Bihari Sándor is, aki ma szintén Vörösváron lakik. A róla szóló portrét 2004 szeptemberi számunkban olvashatták. – a szerk.)
A tehetséges fiatalok Bíró Lajostól nemcsak festészetet, hanem művészi szemléletet, művészettörténetet, életbölcsességet is tanulhattak, örökké emlékezetesek maradnak a vele folytatott beszélgetések.

– Festészetileg Félegyházi Lászlótól tanultam többet, ő tanította a pasztelltechnikát, míg Bíró az olajfestés rejtelmeibe avatta be a kör fiatal tagjait. Én anyagiakkal meglehetős szerényen voltam eleresztve, nem tellett drága olajfestékekre, így hát maradt a pasztell – magyarázza a művész. – Félegyházi László kiváló portréfestő volt, sokat tanultam tőle. A portrékészítés titka a lényeg gyors és érzéki megragadása; azonnal odatenni a flekket, vonalat, ahova kell. Különben rossz lesz a kép. Félegyházi László rendkívüli dinamizmussal, villámgyorsan dolgozott. Leült, szuszogott egy párat és már kész is volt a kép. A mi rajzainkat is egy-egy villámgyors mozdulattal korrigálta. Mondanom sem kell, minden mozdulata telitalálat volt, életre kelt tőle a rajz.

Ha végigtekintünk Cserőháti Kovács István édesapjáról, Vass Lajosról, Sütő Andrásról, Csoóri Sándorról, Cseres Tiborról, Szakonyi Károlyról, Csurka Istvánról készült portrésorozatán, nem kell hozzá művészettörténésznek lennünk, hogy megállapítsuk, igazi nagymesterévé vált a portré műfajának.

A gimnázium után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, de a második rostán fennakadt. A kudarc elkedvetlenítette, s bár a festészettel soha nem hagyott fel, más irányba kezdett puhatolózni. Feljött Budapestre, kitanulta a nyomdász szakmát, s eközben egyik vezetőjévé vált a Gutenberg Művelődési Otthon Ifjúsági Klubjának, ahol pezsgő művészeti élet folyt. Elsősorban népművészeti programokat szerveztek itt, munkájukat Vass Lajos és Béres Ferenc is segítette.

Festészeti stúdiumait Xantus Gyula és Szlávik Lajos festőművészeknél folytatta.
A Budapesten klubvezetőként töltött tevékeny évek meghatározóak lettek számára a továbbiakban is: a népművelés hivatásává vált. Debrecenben népművelői képesítést szerzett, s a karcagi ifjúsági ház, majd a zánkai körzeti művelődési ház vezetőjeként tevékenykedett. Ezek az évek a családalapítás időszakát is jelentették: megnősült, egy fia és egy lánya született.

1981-ben kinevezték a vörösvári művelődési otthon vezetőjévé. Ekkor még csak az alapjai voltak meg a háznak, a rendezvényeket a könyvtárban tartották. 1982. november 7-én adták át ünnepélyesen az új kultúrházat. Nagyon sok munkájába került, mire az épületben mindent a helyére tettek. Az újonnan avatott kultúrházban emlékezetes kiállítást szervezett a község képzőművészeinek alkotásaiból. Itt láthatták a vörösváriak először Gáborházi Károly azon festményeit is, amelyet a halála előtti hónapokban festett. A nyolcvanas évek közepére egyre több konfliktus terhelte meg a község és az MSZMP helyi vezetőivel való kapcsolatát, a nézeteltérések egyik oka volt, hogy többszöri felszólításra sem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, pedig ez akkor egy intézményvezető számára szinte kötelező volt.

1985-től egy budapesti munkásszállás népművelőjeként alkalmazták, a rendszerváltás óta pedig különböző nevelőotthonokban dolgozik nevelőtanárként. Közben elvált első feleségétől, ma élettársával lakik a Budai út egyik társasházában.

– Ha visszatekintek eddigi éveimre, elmondhatom, hogy minden téren voltak sikereim s kudarcaim egyaránt. Az életem nagyon kontrasztos: nagy örömök és nagy fájdalmak váltakoznak benne. Mindvégig szerény anyagi körülmények között éltem, ma sincs ez másképp. Az anyagi javak gyűjtése helyett mindig is sokkal inkább érdekelt az alkotás. Ma is erre törekszem. Úgy érzem, ha maholnap nem festhetnék többet, az életművem torzóban maradna. Még sokat szeretnék festeni, elsősorban olajjal. Még rengeteg mindent el kell mondanom…

Olajjal készült újabb művein feltűnő a széles ecsetkezelés, festményei szinte háromdimenziósak a vastag festékréteg miatt. Csendéletei vibrálóak, egyáltalán nem a nyugalmas csendesség jellemző rájuk, nem a megnyugvást fejezik ki, hanem arra késztetik a szemlélőt, hogy nézzen a színek, formák mögé és lássa meg a valóság valódi arcát.
– Szeretném nagy intenzitással megragadni a múlékony dolgokat. Egy csokor virágot, naplementét, a cserőháti tájat… Az olaj segít ebben. Ez az anyag visszahat az alkotás folyamatára is: a festék maga is diktál, ahogy töredezik, ahogy szétfolyik a vásznon… A szellemi irányításnak és a matéria dolgainak összhangban kell lennie, csak akkor válhat igazivá az egész.

Cserőháti Kovács István az a festő, akitől viszonylag ritkán vásárolnak képet. Nem mintha nem lenne rá kereslet, de nagyon nehezen válik meg alkotásaitól, és még nehezebben vállal el megrendeléseket.
– A festészet nem úri hobbi. Minden egyes képért megszenved az ember. Ebben a tekintetben Van Gogh lelkülete áll hozzám a legközelebb. Az ő példája mutatja a legérzékletesebben, milyen komolyan kell venni a művészetet. Abba bele is lehet halni. Ajánlom mindenkinek Van Gogh leveleit. Fájdalmas olvasni a könyvet, de meg lehet belőle tudni: mi az igazi művészet.

Cserőháti Kovács István műveiből az elmúlt két évtizedben számos kiállítást rendeztek, szinte nem múlt el év tárlatnyitás nélkül. Volt olyan esztendő is, amikor nyolc kiállítást rendeztek egymás után a képeiből. Pilisvörösváron a millennium évében a Varázskő Galéria adott otthont műveinek. Emlékezetes volt a művész születésének ötvenedik évfordulójára rendezett százhalombattai és poroszlói kiállítás, valamint a 2002 májusi tárlat a Magyarok Házában Debreceni Dóra és Nedvigy Endre gondozásában.

Az 50. születésnapján megnyílt kiállításon Körmendi Lajos író így jellemezte Cserőháti Kovács István művészetét:
„A képtelen világgal szemben úgy lehet védekezni, hogy az alkotó kikapcsolja a befolyásolható tudatot, az emberi helyett átadja magát az isteninek azzal, hogy ösztönösen és tudattalanul kezd dolgozni. Cserőháti Kovács István ezt teszi, s ahogy múlnak az évek, egyre intenzívebben teszi ezt. A korosodó bölcsesség szabadságélménye ez: már nem érdekes a hírnév, a dicsőség, nem béklyózzák hiú ábrándok, nem húzza sárba a pénz utáni sóvárgás. A művészeti divatok nem kísértik meg, nem érdekli a könnyű siker, nem lovagol meg semmiféle irányzatot, hanem egyszerűen csak az, aki: egy realista festő, még akkor is, ha a művészeti élet hóvirágéletű bajnokaitól ezért csupán egy lenéző ajkbiggyesztést kaphat. Csakhogy ő nem hóvirágnak, hanem tölgyfának készül, lassan növeszti évgyűrűit. A maga természete szerint él, s maga természete szerint fest tájképeket, csendéleteket, portrékat. Azt hinnénk, magányos, pedig csak önmagára talált. A valóság igazságát és az igazság valóságát próbálja megjeleníteni.”

Cserőháti Kovács István legközelebbi kiállítása várhatóan ősszel nyílik a debreceni egyetemen, s nem titkolt vágya, hogy egyszer még műveit a debreceni református kollégiumban is bemutathassa. Azt is elárulhatjuk, hogy előkészület alatt áll, s várhatóan ősszel megjelenik „A valóság és a hűség keresztje” címmel a művész életét és művészetét bemutató portrékötet.

Érdeklődéssel várjuk ezt is, miként a művész újabb műveit.
 

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság, 2005. február)

Festmények