Személyes történelmünk

Müller István 1940. február 1-jén vonult be a hadseregbe tényleges katonai idejét letöltendő. Ebben a nevezetes évben csatolták vissza Magyarországhoz Erdély egy részét, s a 23 éves újonc katona ott menetelt az ősi magyar vidékre bevonuló seregben. A következő évben a megszálló csapatokkal megjárta a Délvidéket is.

1941 októberében szerelték le. Nem sokáig örülhetett azonban a civil életnek, ekkorra már Európában javában dúlt a háború, az orosz fronton is dübörögtek a fegyverek. 1942 januárjában ismét behívták őt alakulatához, a 32. gyalogezred 1. zászlóaljához.

Ebben a zászlóaljban annak idején 18 vörösvári szolgált. Közülük ma már csak hárman tudnak mesélni a II. magyar hadsereg doni katasztrófájáról: Müller István és Bruckner Sándor, ők ma is Vörösváron élnek, valamint Pálfalvy János, akit az Amerikai Egyesült Államokba vetett a sors. A többiek sajnos már nem élnek, közülük nyolcan hősi halált haltak a fronton. Nevüket a Hősök könyve őrzi.

Müller Istvánt, Pista bácsit, aki ma már 82. életévét tapossa, március első, tavasszal csalogató napjaiban kerestem fel, hogy doni élményeiről és az utána következő orosz fogság hosszú éveiről kérdezzem őt.

- Pista bácsi, mikor indult el a frontra?

- 1942 júniusában. Esztergomban vagoníroztak be minket, kilenc napig tartott az út Kurszkig. Ott találkoztunk először a háborúval, mert épphogy megérkeztünk a városba, egy hatalmas légitámadást kaptunk a nyakunkba. Kurszkból gyalogszerrel indultunk tovább a Donhoz, ahová 5-6 napi gyaloglás után érkeztünk meg. A német csapatokat váltottuk itt le. A 32. gyalogezred egy 12 km hosszú frontszakasz védelmére kellett hogy berendezkedjen a folyó mentén. Egy-egy kilométerre kevesebb mint száz emberünk jutott. A front mélységben nem volt tagolva: egy futóárok, időnként bunkerokkal, és semmi más…

- Mikor került sor az első komolyabb összecsapásra?

- Nem kellett rá sokáig várni, a megérkezésünk utáni reggelen egy kisebb orosz csapat támadott meg minket. Csendben, feltűnés nélkül közeledtek, azt hittük róluk, hogy a mieink, még nem volt semmilyen tapasztalatunk az ellenség szokásairól. Még jó, hogy belenéztem a távcsövembe. Hát, látom ám, hogy mindegyiküknek dobtáras géppisztolya van! Hú, mondom, itt baj van! A magyar bakáknak ugyanis csak puskájuk volt, géppisztolyuk nem, főleg nem dobtáras, az az orosz hadsereg jellegzetes fegyvere volt. Riasztottam a többieket, és tüzet zúdítottunk a támadókra. Az ötven-hatvan fős ellenséges csapatot gyorsan visszavertük. Halottak és sebesültek mindkét részről voltak. A zászlóaljparancsnokunk ekkor kapott tüdőlövést. Nagyon rendes ember volt, meglátogattam őt később a tábori kórházban. Súlyosan sebesülten is az embereiért aggódott. Máig nem felejtettem el a szavait: "Fiam, mondd meg a bajtársaknak, nem hősi halottak kellenek, hanem élő hősök!"

- Olvastam, hogy a II. magyar hadseregnek nem volt téli felszerelése. Igaz ez?

- Hogy ez az egész hadseregre igaz volt-e vagy sem, azt nem tudhatom. Mi mindenesetre megkaptuk a téli felszerelést. Én magam vételeztem fel, ugyanis én voltam a zászlóalj vételezője. Kellett is ám a báránybőrből készült ujjatlan bekecs a köpeny alatt és a plusz pokróc, mert volt úgy, hogy -48 fokot mértünk a lövészárokban. Még ennél is hidegebbet mértünk egyszer - ez már a fogságban volt - a finn határ mellett, itt a szeszes hőmérő -52 fokot mutatott.

- Hogyan teltek a napjaik a fronton?

- Elég csendesen. Nagyobb támadások ritkán voltak. Vállalkozásokra, fogolyszerzési akciókra persze időről időre sor került. Aki átment a túlsó partra, és foglyot ejtett, szabadságot kapott jutalmul. Emlékszem, Fogarasi Jancsi is benne volt egy ilyen vállalkozásban. Mivel sikerrel járt, néhány nap szabadságra mehetett, pont akkor, amikor az oroszok Urivnél áttörték a frontot. Így meg is úszta a visszavonulás borzalmait… Ez 1943. januárjában történt.

- Hogyan élte meg azokat a napokat?

- A támadás 13-án kezdődött. Félelmetes és mindent elsöprő volt a roham. Egész nap remegett a föld az ágyúzástól és a bombázástól. A Don jegén ezernyi és ezernyi orosz katona özönlött át, elsöpörve az állásainkat. Ott ellenállni nem lehetett. Menekült, ki ahogy tudott. Én a vonattal (a felszerelést, ellátmányt szállító szekerekkel, szánkókkal) igyekeztem nyugat felé. A szánkókon rum is volt, amit a katonák kávéjába szoktunk beletenni, hogy felmelegedjenek. Most azonban - ha csak hozzájutottak - nyakló nélkül itták az átfagyott, szomjas és elcsigázott menekülők az italt. A rum átmelegítette, elbódította őket, leültek vagy lefeküdtek a hóba, és ott fagytak meg. Sok bajtársamat láttam így meghalni. Emlékszem, egyszer, amikor megálltunk, odaállítottam egy őrt a rumos hordókhoz, hogy ne legyen semmi baj. Nem telt bele negyedóra, az őr is teljesen részeg lett, úgyhogy utána bajlódhattam vele, nehogy felüljön menet közben a szánkóra, mert ott fagyott volna meg. Visszavonulás közben többször bekerítettek, majd január 17-én el is fogtak minket az oroszok - lehettünk úgy ötvenen. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy olasz csapat támadt ránk, elkezdtek minket vadul lőni - látván a szekereket és szánkókat, azt hihették, hogy az oroszok utánpótlása vagyunk. A zűrzavarban aztán sikerült kereket oldanunk.

- Meddig tartott a visszavonulás?

- Nemigen lehet azt visszavonulásnak nevezni, fejvesztett, kétségbeesett menekülés volt, szerencsés ember volt, aki túlélte. Akkorra már a katonai eskünk alól is felmentettek minket, megmondták, cselekedjen mindenki a legjobb belátása szerint. Két-három hétig tartott ez a "halálfutás".

- Mit ettek ez idő alatt?

- Amit éppen találtunk az útba eső házakban: mézet, savanyú káposztát, sózott gombát, répát. Nem voltunk válogatósak. Végül is Nyezsinnél ért véget a nagy futás. Ott volt a gyűjtőhely, ott kellett jelentkezni mindenkinek, máskülönben szökevénynek minősítették. Ekkor aztán újra megalakították az alakulatokat, újraszervezték a hadsereget. Jáni Gusztáv, a hadseregparancsnok is megszemlélte a maradék csapatokat. Helikopteren érkezett, s dörgő hangú beszédet tartott nekünk: "A hómezőn fogtok elpusztulni - harsogta -, amiért meghátráltatok az ellenség elől."

- Milyen harcokban vettek részt a doni vereség után?

- Frontharcokban már nem vettünk részt, német csapatok vették át a helyünket. Minket partizánvadászatra osztottak be. Ez a szó szoros értelmében vadászat volt. Mi voltunk a hajtók. Mentünk az erdőben, és igyekeztünk minél nagyobb zajt csapni. Még énekeltünk is: "Ezt a kerek erdőt járom én… " A partizánokat pedig szépen belehajtottuk a németek karjaiba. Azok meg kíméletlenül lemészárolták őket. Csúnya "munka" volt.

Vörösvári 32-sek a frontra indulás előtt.
Álló sor: Schäffer István, Bruckner Sándor, Müller István, Bellovits Ferenc, Kellner Márton. Ülő sor: Manhertz Mihály, Manhertz György, Fogarasi János, Kaizer János

- Mikor fejeződött be az orosz kaland első felvonása Pista bácsi számára?

- 1943. júniusában érkeztem vissza Magyarországra, és három hét múlva le is szereltem. A következő év telén azonban újra behívtak. Először Aszódra helyeztek tábori postásnak, de mire odaértem volna szolgálati helyemre, a várost elfoglalták az előrenyomuló orosz csapatok. Ezután Szabadbattyánba, majd Tétre kerültem az ellátókhoz. Innen a parancsnokom hazaengedett szabadságra Vörösvárra. Épphogy hazaértem, a faluba bevonultak az oroszok. Mit volt, mit tenni, a katonaruhát le kellett dobni. Később aztán több volt katonával együtt összefogdostak minket - jól működtek a besúgók -, és elvittek a Szovjetunióba hadifogságba.

- Meddig volt fogságban?

- Három és fél évig. Először Rugavkán voltam, később Novgorodban.

- Milyen volt a hadifoglyok élete?

- Eleinte nagyon nehéz volt. Amikor megérkeztünk Rugavkára, nem volt semmi, csak a másfél méteres fű mindenhol. A tábort is nekünk kellett megépíteni: a kerítést, a barakkokat, mindent. Az élelmezés nem volt olyan rossz, mert akkoriban még nagyon sok élelmet, főleg konzerveket kapott a Szovjetunió Amerikából. Ezekből nekünk is jutott, kaptunk hozzá két deka cukrot és hatvan deka kenyeret. Ez elég volt ahhoz, hogy a nehéz fizikai munka ellenére is megmaradhassunk.

- Mit dolgoztak?

- Rugavkán tőzegfejtéssel foglalkoztunk, Novgorodban pedig építkezéseken dolgoztunk. El kell mondanom, hogy a táborparancsnokunk nagyon rendes ember volt, mindenkivel emberségesen bánt. Nekem különösen jó kapcsolatom volt vele, olyannyira, hogy egyszer még a családjához is elvitt Leningrádba. Amikor 1948 nyarán a magyar hadifoglyokat hazaküldték, ő egészen Máramaros-szigetig elkísért minket. 1948 július 17-én értem haza, számomra ekkor fejeződött be a háború.

- Szokott álmodni a háborúról vagy a fogságról?

- Sokat megéltem az alatt a kilenc év alatt. Sok borzalmat, sok embertelenséget, sok vért és fájdalmat láttam. Soha nem felejtem el a hóba fagyott társaim jeges tekintetét, a haldoklók halálsikolyait, a sebesültek kétségbeesett rimánkodását: "Bajtárs, segíts, bajtárs, segíts!" Nem felejtem el a tehetetlenség iszonyú érzését, hogy nem segíthetek rajtuk, a tudatot, hogy ők már soha nem érkezhetnek haza szeretteikhez, családjukhoz. Álmodni azonban már nem álmodom a háborúról. A rossz álmokat belepte a feledés, mint a végtelen orosz síkságot a hó. Jól van ez így.

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság, 1999. március

Vissza az elejére

Valahol Oroszországban

A Kimmel házaspár igaz története: "Mi tudjuk csak igazán, mi az éhezni, fázni, mi tudjuk csak igazán, mit jelent az, hogy otthon…"

Aranylakodalom

Kimmel Ferenc és felesége az idén májusban ünnepelték ötvenedik házassági évfordulójukat. Az aranylakodalomra összegyűlt a család, alig fértek el a Munkácsi utcai szülői házban. Feri bácsinak és Erzsi néninek három gyermeke, nyolc unokája és két dédunokája van. Sokat mesélnek nekik nemcsak az elmúlt ötven évről, de fiatalkorukról is, amelyet megkeserítettek a háború, az éhezés, a megaláztatások. Persze, nem mesélnek el nekik mindent, mert oly cudar történetek is megestek velük, hogy azt a háború után született nemzedékek el sem hinnék.

- Mi tudjuk csak igazán, mi az éhezni, fázni, mi tudjuk csak igazán, mit jelent az, hogy otthon… - mondja Erzsi néni, és oly sok évtizeddel a történtek után is elcsuklik a hangja, és könny szökik a szemébe.

A doni pokolban

Feri bácsit 1940-ben hívták be katonának. Határőrként szolgált. Alakulatával együtt megjárta Észak-Erdélyt és Székelyföldet, miután e területeket a 2. bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. Leszerelése után néhány hónappal ismét behívót kapott, ezúttal az "úti cél" a Szovjetunió volt.

Megjárta a doni frontot, és végigélte a II. magyar hadsereget összeroppantó félelmetes orosz támadást és a kétségbeesett, iszonyú menekülést a halálos orosz hómezőkön.

- Rajparancsnok voltam - meséli Feri bácsi -, 14 emberemmel egy 40 méteres frontszakaszt védtünk. Mi voltunk a front legszélén, tőlünk északra már németek voltak. Általában 24 órát tartott a szolgálat a lövészárokban, aztán leváltottak minket, és hátramehettünk a vonal mögött 5-600 méterre lévő barakkba. Persze előfordult, hogy napokig nem jött váltás. Mi semmiféle téli felszerelést nem kaptunk, ugyanabban a ruhában kellett átvészelni a sokszor 40 fokos hidegeket is a lövészárokban, mint amiben nyáron megérkeztünk. Volt olyan társam, aki levette a bakancsát, és a kapcával együtt a hús is lejött a lábáról.

Közben persze az oroszok folyamatosan támadtak minket. Nem egyszer csellel próbálkoztak. Volt, hogy magyar katonaruhát öltöttek, és "Ne lőjetek, magyarok vagyunk!" kiáltással közeledtek felénk. A harcok alatt kétszer is megsebesültem, egyszer az arcomon, egyszer meg a lábamon. Szabadságra egyszer sem engedtek haza minket.

Január 12-én az oroszok Voronyezsnél áttörték a frontot, és elszabadult a pokol. Az én rajom az utolsók között adta fel az állását és kezdett menekülni. 14 emberem közül - akikkel együtt indultunk el a frontra - egyet kivéve mindenki odaveszett. A visszavonulást talán annak köszönhetően éltem túl, hogy hozzám csapódott egy ruszin nemzetiségű katona. Ő jól beszélt oroszul, én meg németül, így aztán valahogy boldogultunk: mindenünket, még az utolsó pokrócunkat is elcseréltük élelmiszerre. Így is kész csoda, hogy túléltük. Sok tízezer társunknak sajnos nem volt ilyen szerencséje…

Láger a Dnyeper partján

Feri bácsit ezután még kétszer hívták be a seregbe. 1944 novemberében elfogták az oroszok, és egészen 1948 szeptemberéig hadifogságban volt.

- Ezalatt a négy év alatt egyszer ettünk húst, amikor megvettünk egy döglött lovat - emlékezik vissza keserűen fogságára. - Kenyér helyett valami ragacsos masszát kaptunk, ha odavágtuk a falhoz, ott ragadt. De a legrosszabb a sós hal volt, arra folyton vizet kellett inni, és előbb-utóbb megdagadt tőle az ember lába. Sokan haltak meg emiatt. Én nem ettem meg a halat, a cigarettaadagomat pedig elcseréltem cukorért. Hát valahogy életben maradtam, pedig a táborparancsnok ugyancsak utált minket, magyarokat, és mindent megtett azért, hogy ott pusztuljunk el: "Innen magyar egy sem megy haza! Ti öltétek meg a férjemet!" - ordítozta állandóan, és gyakorta végigvert minket a korbácsával…

Málenykij robot

Miközben Feri bácsi a Dnyeper partján egy hadifogolytáborban senyvedett sok száz társával együtt, Erzsi néni alig néhány tucat kilométerre tőle szintén a Dnyeper partján egy másik táborban raboskodott. De nem tudtak egymásról, akkor már évek óta minden kapcsolat megszakadt köztük.

Erzsi nénit, és szinte egész családját Szendehelyről, egy kis börzsönyi faluból hurcolták el az oroszok kényszermunkára, vagy ahogy ők cinikusan nevezték "málenykij robot"-ra, azaz "kis munkára". A falut a kollektív bűnösség jegyében hurcolták el, pusztán azért, mert lakói német nemzetiségűek voltak. Főleg fiatal lányokat és asszonyokat sikerült összefogdosniuk, férfiakból csak keveset, ők viszont aztán majdnem mind ott pusztultak Oroszországban.

Erzsi nénit a bátyjával együtt vitték el. Édesapjának és a bátyjának pedig korábban a németekkel kellett menniük. Édesanyja és húga maradt csak Magyarországon.

Az egybeterelt szendehelyieknek alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy ők svábok. Ha valaki tiltakozott, hogy ő nem is német származású, arra "Kuss! Írd alá!" volt a válasz - a győztesek, úgy látszik, nem vették túl szigorúan a nemzetiségi hovatartozást. Többek között egy színmagyar, Horváth nevű embert is így hurcoltak el. Soha nem tért vissza a falujába, osztozott sváb szomszédainak sorsában.

31 hónap szenvedés

Kezdetben azt mondták nekik, hogy két hétre viszik el őket vasutat építeni, a hetekből azután évek lettek. Erzsi néni 31 hónapig volt távol, s négy lágert is megjárt a Szovjetunióban. Mindenütt rendkívüli körülmények között éltek és dolgoztak a foglyok.

- Télen sokszor olyan hideg volt, hogy odafagyott a kezünk a téglához. Embertelenül nehéz munkát végeztünk, de élelmet alig kaptunk: naponta egy kanál káposztalevest és egy marék burist, főtt búzát. Minden kis vétséget kegyetlenül megtoroltak rajtunk. Emlékszem, egyszer egy apró kihágásért sötétzárkába vetettek engem. A zárkában alul víz volt, a vízből két tégla emelkedett ki, arra lehetett ráállni. Leülni vagy lefeküdni nem tudtam, a hátamat a cella falának vetettem, így álltam ott órákon keresztül… Senkinek nem kívánom azt a gyötrelmet, amit akkor átéltem…

Erzsi néni 1947 júniusában került vissza Magyarországra. Még sokáig nem tudta elhagyni azt a szokását, hogy ebéd után meg ne nyálazza mutatóujját, és egyenként össze ne szedje az abroszról a kenyérmorzsákat…

Egymásra találás

Feri bácsi és Erzsi néni - annak utána, hogy hat évig nem láthatták egymást - 1948. május 14-én kötött házasságot Vácott. Gyerekeik, unokáik születtek, szorgalmasan dolgoztak, hogy számukra mindent előteremtsenek. A jelen volt a fontos, és a gyerekek jövője. A múltat azonban - amiről a következő negyven évben beszélni sem lehetett - soha nem feledhették: a II. magyar hadsereg pusztulását, az orosz hadifogságot, a lágereket, a gyötrelmes éhezést, a mínusz ötven fokos hidegeket, a kényszermunka okozta szenvedéseket, haldokló társaik nyöszörgését. Ők, mindketten megjárták a poklot, de a jó sors megtartotta őket egymásnak, hogy aztán ötvenedik házassági évfordulójukon egy boldog, szerető család köszönthesse őket hálás szívvel, meleg szeretettel.

Epilógus

A rendszerváltás után a magyar állam kárpótlásban részesítette a háborúban meghurcoltakat. A Kimmel házaspár összesen 780 ezer forint névértékű kárpótlási jegyet kapott. Bár pénzzel nemigen lehet megváltani az Oroszországban átélt szenvedéseket, az idős emberek nagyon örültek ennek is, és megkérték egyik fiukat, próbálja beváltani a jegyeket. Ő egy nagyon előnyős ajánlatot kapott egy úriembertől, aki német márkát adott értük. Amikor a pénzt be akarták váltani a bankban, kiderült, hogy becsapta őket: a bankjegyek egytől egyig hamisak voltak. A csalót azután rövid idő alatt leleplezték, és börtönbe zárták. A kicsalt pénz azonban soha nem került elő. Feri bácsi és Erzsi néni így egyetlen forinthoz nem jutott hozzá a kárpótlásból…

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság, 1999. augusztus

Vissza az elejére

Szerencsecsillagok fényében

Bruckner Sándor világháborús útjai

Az élethez szerencse kell! - mondják az öregek, mélyről jövő nehéz sóhajjal… Mi, fiatalabbak elnézően mosolygunk ilyenkor a banális kinyilatkoztatáson, s a szerencsén elsősorban egy jó rakás pénzt értünk… Pedig azoknak, akik a negyvenes évek elején voltak huszonévesek, a szerencse sokszor magát az életben maradást jelentette. Egy hajszálon függött állandóan az élete a vörösvári Bruckner Sándornak is, aki megjárta a Don-kanyart, a fogságot, de épen, egészségesen tért haza szülőfalujába.

Bruckner Sándor 1940. december 2-án, 21 éves korában vonult be katonának, egy gyalogezred géppuskás századához került. A tisztes iskola elvégzése után rajparancsnoknak nevezték ki.

1941 áprilisában Magyarország megtámadta Jugoszláviát, csapataink megszállták a Délvidéket. Bruckner Sándor alakulatát Szabadkára vezényelték. Szerencsére nem ütköztek komoly ellenállásba, csak szórványos lövöldözés volt a városban.

1942 júniusában egy ennél sokkal nagyobb és veszélyesebb útra indult a II. magyar hadsereg 32. gyalogezredének 1. zászlóaljával a tizedessé előléptetett fiatal katona: az útirány ezúttal a Szovjetunió volt. Kurszkig vonattal utaztak, onnan egyheti gyaloglás következett a Don-kanyarig. A Donnál a németektől vették át a front őrzését a magyar csapatok.

Front alatt persze itt korántsem egy katonákkal sűrűn megrakott lövészárkot kell hogy értsünk - olyat, amilyet filmekben látni -, Bruckner tizedes kilenc katonából álló géppuskás rajára több százméteres frontszakasz jutott. Voronyezstől 200 kilométerre délre, egy Szaguny nevű falucska mellett voltak. Szerencsére egy meredek partszakasz őrzését kapták feladatul, amit az oroszok nemigen kóstolgattak. Később aztán újabb csapatok is érkeztek, sűrűbb lett a front, s az egyes csapategységek elég gyakran változtatták helyüket. Egy ilyen alkalommal egy rendkívül nehezen védhető, veszélyes kiszögellés jutott a rajnak. - Na, ezt jól kikapták - gondolhatták a többiek, ám ezúttal is szerencséjük volt. A tőlük két oldalra lévő frontszakaszokat ugyanis állandó támadás alatt tartották az oroszok, s miközben ott folytonos tűzijáték volt, náluk egyetlen puskalövés sem dördült…

Ennél is nagyobb szerencse - valóságos csoda - kellett ahhoz, hogy az 1943. január 12-én meginduló orosz ellentámadást és a visszavonulás borzalmait túlélje az ember. 150 ezer magyar katonának nem világított elég fényesen akkor a szerencsecsillaga…

Bruckner Sándor zászlóalját azonban decemberben pihenőbe vonták hátra. Ő maga az urivi áttörés előtt néhány nappal - német származása és nyelvtudása okán - azt a parancsot kapta, hogy segítsen a németeknek lovakat rekvirálni az orosz falvakban. Nem túl népszerű feladat volt ez - talán nem tudja a fiatalabbak közül mindenki, a rekvirálás azt jelenti, hogy egyszerűen elvesszük a civilektől, ami kell -, de amikor Urivnál az oroszok átnyomták a frontot, és szanaszét szórták a II. magyar hadsereget, Bruckner tizedes a Dontól 150 kilométerre nyugatra egy orosz falucskában kutatott lovak után…

Amikor hetekkel később a zászlóalj Nyezsinnél újra összeverbuválódott, 1400 emberből már csak 220-at tudtak számba venni a parancsnokok. Az életben maradtaknak is csak szitokszó jutott, amiért a cinikus tisztek szerint "meghátráltak az ellenség elől", s nem megbízható személyekként kezelték őket.

1943 júniusában Bruckner tizedes leszerelt, és folytatta civil foglalkozását: édesapja műhelyében kötőmesterként dolgozott.

1944 augusztusában azután újabb katonai parancsot kézbesített számára a postás. Bruckner Sándor arcán kövér izzadtságcseppek jelentek meg, amikor a borítékon meglátta a német hadsereg emblémáját. Mivel nem akarta a harmadik birodalmat szolgálni, gyorsan felkereste a pesthidegkúti magyar parancsnokságot, ahol egy feltétellel nyomban besorozták a magyar hadseregbe. A feltétel pedig az volt, hogy azonnal kimegy az első vonalba harcolni. Bruckner tizedes ezt minden további nélkül elvállalta. És mivel nem volt önző ember, megpróbálta elérni azt is, hogy a többi német sorozási papírt kapott vörösvárit is a magyar hadseregbe hívják be. A sorozó tiszt erre azonban már kifakadt, és azt mondta: "Nem leszek svábok bújtatója!"

Bruckner tizedes második katonaélete alatt GH-s volt a II. magyar hadsereg parancsnokságán, azaz beszerzéssel, élelmezéssel foglalkozott.

Megjárta Erdélyt, Kolozsvárt, és követte a menekülő parancsnokságot a Tiszán-, majd a Dunántúlra, s legvégül Németországba.

A háború vége felé azt a megbízást kapta, hogy a főtisztek vagyonát menekítse két vasúti vagonban Svájcba. Ezt a parancsot már nem tudta teljesíteni, az állandósult bombázások közepette a szerelvénnyel a München melletti Rosenheim pályaudvaráig jutottak csak el.

Néhány nappal a háború befejeződése előtt, 1945. május 3-án esett amerikai fogságba. Szerencsecsillaga ekkor sem hagyta el a sokat tapasztalt tizedest: három vörösvári társával ugyanis hamarosan megszökött a fogságból.

Münchenben a lóversenypályán volt kialakítva a fogolytábor, ahol sok vörösvárival is raboskodott. Közülük Ruppel Mártonnal és Renner Edével egy táborrészbe került. Egy nap - amikor már nagyon hiányzott távoli otthona -, elhatározta, hogy megszökik. Javában csomagolt, amikor betoppant a barakkba Ruppel Márton.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte.

- Én holnap lelépek munka után, velem tartasz?

- Naná, épp ideje, hogy hazamenjünk - válaszolta földije, és szólt Renner Edének is, aki szintén egyből benne volt a szökésben.

A forgandó szerencse ezúttal ismét jó irányba forgott: még soha nem voltak együtt egy munkacsoportban, a szökés napján azonban egy helyre vezényelték őket. Romeltakarításon dolgoztak. Renner Ede talált egy jó búvóhelyet egy pincében. Ebéd előtt mindhárman lementek ide, elbújtak a lépcső alatt, s hogy ne vehessék őket észre, egymásra tett téglákból falat építettek. Amikor a többiek elmentek ebédelni, előbújtak a rejtekhelyről, és kereket oldottak…

Amikor jelentkeztek a rendőrségen, a német rendőrök nem sokat kérdezősködtek, kiállították számukra a dokumentumokat. Vörösvárról jött volt volksbundisták adtak nekik szállást egy darabig, aztán sorban hazaindultak Vörösvárra.

- Egy percig sem gondoltam arra, hogy ott maradjak - emlékezik vissza a több mint fél évszázaddal ezelőtt történtekre Sándor bácsi -, pedig az ottani magyarok mindenáron lebeszéltek arról, hogy elinduljak. - Nagyon bizonytalan még a helyzet Magyarországon, jobb, ha itt maradsz - mondogatták, de ő hajthatatlan volt. Mégiscsak elindult haza.

1945 novemberében vonatra ült, és számtalan átszállással - két pesthidegkúti fiatalember társaságában - egészen Komáromig utazott. A történelem fintora, hogy ott egy orosz katonai teherautó vette fel őket. Azzal érkeztek meg Vörösvárra.

A Hősök terén Bruckner Sándor leszállt, és elbúcsúzott útitársaitól. Az orosz katonai teherautó zúgva-recsegve elporzott a romjaiból lassan feltámadó főváros irányába. A II. magyar hadsereg szerencsés csillagzat alatt született, sokat megélt volt tizedese ismét a szülőföldet érezte a lába alatt.

Torokszorító, hogy sokan az egykori bajtársak közül soha nem lehettek részeseivé ennek az érzésnek. Számukra a XX. század legnagyobb háborúja már soha nem ér véget…

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság, 2001. január

Vissza az elejére

Szomszédok a vérzivatarban

Marci bácsi és János bácsi háborús történetei

Két idős ember ül velem szemben egy Szegfű utcai ház egyszerűen berendezett konyhájában. Szomszédok ők: Hidasi Márton 1952-ben, Hasenfratz János 1955-ben építette ide, a Karácsonyi gróf felparcellázott földjére a házát. De sorsuk is szomszédos egymással: mindketten megjárták a második világháború frontjait, évekig orosz fogságban sínylődtek, s egyazon évben: 1948-ban tértek haza szeretteikhez. Túléltek minden borzalmat, minden megaláztatást, testi és lelki próbát. A XX. század nagy tanúi ők. Marci bácsi most 88 éves, János bácsi 80. Ülünk Hasenfratzék házában a két öreggel, s hosszú életük legmegrázóbb, leggyötrelmesebb éveiről, a világháború és a fogság idejéről beszélgetünk.

Marci bácsi 1937-ben vonult be katonának, hogy az azután következő tíz évet jórészt mundérban töltse. Összesen hatszor hívták be a hadseregbe, leszerelése után mindig csak néhány hónapig lehetett otthon, aztán újra mennie kellett. Hatodszorra azután fogságba esett, s évekig a Szovjetunióban raboskodott. Számára csak a békekötés után három évvel fejeződött be a háború.

Első bevonulásakor Piliscsabára került, a mai egyetem területén lévő táborba, ahol telefonközpontos volt. 1939-ben ott volt a felvidéki bevonuláskor. 1940-ben, újabb behívásakor részt vett az erdélyi bevonulásban. Harmadik alkalommal, 1941-ben az útirány Oroszország volt. A fronton úgy lefogyott, hogy haza kellett őt hozni feljavító kúrára.

- Amikor a táborban megkerestem őt, olyan sovány volt, hogy nem ismertem meg - mondja Annus néni, a felesége, aki néhány perce jött át hozzánk, s figyeli az ura beszédét, kiigazítva időnként néhány évszámot, nevet. Marci bácsi ráhagyja, már néha tényleg összekeveri a dátumokat. Hiába, a 89 év nagy úr!

Annus néni közben elém tette az ura katonaképét 1937-ből. Fess fiatalember néz rám. Nem véletlen, hogy a kép hátán ezt az írást olvasom: "Nagyon szép vagy Márton, Náncsi."

Hidasi honvédot az egészségügyi tábor után leszerelték, de néhány hónap után ismét SAS-behívót kapott. Irány ismét a front. Már csak néhány hónap volt hátra a doni tragédiáig..

Marci bácsi azon kevés szerencsések közé tartozott, akik túlélték a Don-kanyarbeli poklot, a visszavonulás szavakkal le nem írható kínjait, megpróbáltatásait. Mínusz negyven fokos hidegben, derékig érő hóban, élelem nélkül gyalogoltak a szétszórt II. magyar hadsereg végsőkig elcsigázott katonái az orosz hómezőkön nyugat felé. Ha nem szánják meg őket a falvak lakói, ennyien sem jutnak vissza Magyarországra.

Marci bácsi máig hálás szívvel emlékezik az orosz emberekre, akiknek az életét köszönheti:

- Az egész napos gyaloglás vagy inkább vánszorgás után esténként igyekeztünk fedél alá jutni. Én tudtam néhány orosz szót: "Daj pomalik hleba, mamka!" - kopogtattam be a nyomorúságos kunyhók ajtaján, s mindig megszántak minket. Pedig nekik is alig volt, mit enniük. A legtöbb faházikó lakói olyan szegények voltak, hogy ágyuk se volt. Aludtunk hát mi is velük együtt a szalmán. Szinte csak öregemberekkel találkoztunk, a fiatalokat elűzte a háború, az öregek maradtak. Hová is mehettek volna?

Másnap reggel aztán újra talpra, és neki a hómezőnek. Kegyetlen dolog volt... Aki eldőlt, és a szájából vér kezdett folyni, tudtuk, soha nem látja többé a szülőföldjét. Én kitartottam a végsőkig.

Emlékszem egyszer, amint lehajoltam, hogy elgémberedett ujjaimmal megkössem a bakancsomat, két ember ment el mellettem, s szánakozva mondták: "Na, ez se látja többé Magyarországot!"

De én megerősítettem a szívemet, Annuskámra gondoltam, akivel három évvel korábban kötöttem össze a sorsomat, felálltam, és újra nekivágtam a hazafelé vezető útnak. Hetekig vánszorogtam a hóval fedett pusztaságon, míg elértem a magyar csapatok gyülekezőhelyét. Ott aztán "szép fogadtatásban" részesültünk: Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka e szavakat vágta a fejünkhöz: "Maguk nem érdemlik meg, hogy még egyszer viszontlássák a hazájukat!" Végül mégis szerencsésen hazajutottunk...

Marci bácsi megpróbáltatásai ezzel azonban nem értek véget. Még kétszer hívták be a seregbe, utoljára ismét a keleti frontra, ahol 1944-ben fogságba esett. Borovicsba került lágerba, kezdetben a szénbányában dolgozott, az egy méter magas vájatokban csúszva-mászva. Amikor már alig negyven kilóra soványodott, külső munkára vezényelték, húsz kilométeres körzetben szabadon mozoghatott. Később fertőzést kapott, meg kellett operálni a lábát.

- Hogy bírtuk ki, azokat az éveket, nem tudom - mondja sóhajtva Marci bácsi, s hallgatásba mélyed.

Most János bácsin a sor, hogy visszapergesse a nehéz évek történéseit. Elmondja, hogy egész életében egyetlen munkahelye volt: a háború előtt és után is a Hídépítő Vállalatnál dolgozott. 1940-ben az ő vállalata kapta feladatul, hogy a Kárpátokban védvonalat építsen. Borsától Kolozsvárig húzódott a bunkerekkel megerősített futóárokrendszer. Csodálatos tájon, de zord körülmények között folyt a munka, az építők minden mozdulatát farkasok és medvék figyelték. Örült, amikor a munka véget ért, nem szívesen maradt volna tovább…

Néhány hónap múlva azonban a sors visszaszólította ide, most azonban már mundérban, az I. magyar hadsereg egyik hegyi tüzér alakulatához, a rahói laktanyába. Hosszú hónapokon keresztül viszonylag nyugodtan telt a szolgálat, 1943 januárjában azonban, amikor a szovjet hadsereg áttörte a doni frontot, és megkezdődött Hidasi honvédnak és 200 000 társának iszonyatos küzdelme a túlélésért, a hegyitüzér ezredet is mozgósították, és elindították a frontra.

- Iszonyú volt az összefagyott, lesoványodott, kétségbeesett embereket látni, amint özönlenek visszafelé, velünk szemben az úton - emlékezik János bácsi. - Mit akartok ti itt, nem látjátok, hogy nézünk ki, menjetek haza! - mondták nekünk a menekülők. Aztán hamarosan megtudtuk mi is, mi az a halálfélelem. Olyan gránáttüzet kaptunk a muszkáktól, hogy ha kinyílt volna a föld, mi a legkisebb résbe belebújtunk volna. Ha nem lettek volna a csapatcsendőrök, szanaszét szaladt volna mindenki. De hát elég akasztott embert láttunk odáig "Így jár, aki katonaszökevény!" feliratú táblával a nyakukban, hogy ezt ne tegyük meg.

Emlékszem, egyszer egy hétig be voltunk kerítve, akárhová mentünk, mindenütt oroszok voltak. Mi pedig újra és újra megpróbáltuk a kitörést a gyűrűből, magunk előtt hajtva élelmiszerkészletünket, néhány tucat birkát.

A legszörnyűbb élményem az volt, amikor az oroszok pont összeszerelés közben kapták telibe az egyik ágyúnkat. Az összes kezelő ott sürgölődött körülötte. Hetükből csak véres húscafatok maradtak… Egy másik iszonyú kép is máig bennem él, amikor egy német katonát talált el egy gránát, szabályosan lefejezve a szerencsétlent. Pattogott a feje a földön, mint a gumilabda, s a fejétől elválasztott testéből spriccelt a vér…

Az ember fél évszázad után sem szabadulhat ezektől a borzalmaktól… Nincs erre feledés… Valamelyik nap néztem a tévét, s az egyik adón dokumentumfilmet adtak a második világháborúról. Mintha magunkat láttam volna ott a katonákban, ugyanaz a felszerelés, ugyanaz az öltözet, szorongó tekintetek, mintha én néztem volna kétségbeesve a kamerába… Olyan idegesség jött rám, szabályosan rosszul lettem, s ki kellett kapcsolni a tévét…

János bácsi Ukrajnából hazaverekedett csapatát 1945 januárjában Putnokon fegyverezték le az oroszok. Három év kijevi fogság következett utána. Nehéz küzdelem a túlélésért, az emberségért.

1948-ban, néhány nappal a vörösvári búcsú előtt ért haza.

Marci bácsi is, János bácsi is hazajött az orosz fogságból. Igazán nem lehet azt mondani, hogy erejük teljében. De túlélték, s az élet ment tovább. Munkába álltak, házat építettek, felnevelték a gyerekeiket.

Marci bácsinak 2 gyermeke, 5 unokája és 7 dédunokája, János bácsinak 3 gyermeke, 9 unokája és 3 dédunokája született. Hány és hány fényképalbum telt már meg az ő képeikkel...

Mi most mégis ezt a két megfakult régi fényképet mutatjuk, mert most az emlékezés idejét járjuk, s tisztelgünk azok előtt is, akik nem érhették meg ezt a mostani napot…

Ül a két öreg előttem, mély barázdákkal az arcukon, ki tudja, még mi járhat a fejükben, hány és hány kimondatlan történet, gyűlölt érzés, visszatérő félelem... A konyhát lassan belengi a homály, s mi ülünk a történelem szélén szótlanul, ölbe ejtett kezeinkkel, megrendülve a múlt borzalmain és hiábavalóságain, de mégis reménykedőn, hittel és utódainkat óvó szeretettel…

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság, 2001. április

Vissza az elejére

Magyar temetők Oroszországban

220 emlékmű készült el eddig

Vaskos kötetet tartok a kezemben, amelynek címe: "Magyar hadifogoly-temetők Oroszországban". A színes fénymásolással készült album 220 emlékmű fotóját tartalmazza, amelyet az elmúlt években állítottak Oroszországban a II. világháború hadifogoly áldozatainak. Az emlékművek 4-5 alaptípusba sorolhatók, de szinte mindegyik egyedi kialakítású, alig akad két egyforma közöttük. Legjellemzőbb motívumuk az általában fémből készült kettős kereszt. Vannak, amelyek magukban állnak, s vannak amelyek kisebb-nagyobb - sokhelyütt kerítéssel körbe vett - sírkertek közepén. Az emlékművek és a temetők gondozottak, esztétikusak, s méltó nyugvóhelyül szolgálnak fél évszázada elhunyt honfitársainknak. Az albumot Havasi Irinától, a Hadisírgondozó Iroda munkatársától kaptam ajándékba. Az irodát - amely a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum keretén belül működik - halottak napja előtt néhány héttel, a Szovjetunió területén elpusztult vörösvári katonákra és hadifoglyokra emlékezve kerestem fel, és annak okán is, hogy a Képviselő-testület nemrégiben elfogadta a II. világháborús hősi emlékmű tervét.

A Hadisírgondozó Iroda feladatai közé tartozik, hogy Magyarország területén gondozza a katonai temetőket - függetlenül attól, hogy baráti vagy ellenséges hadsereg katonái nyugszanak azokban. Másik fontos feladatuk, hogy a külhonban nyugvó magyar katonák nyugvóhelyét számon tartsák és gondozásukat ellenőrizzék. Az 1949-es Genfi Egyezmény értelmében ugyanis minden ország köteles gondozni az elesett katonák sírjait.

Talán nem tudja mindenki - még a történelmi események által érintett családok közül sem - hogy Oroszországban ma példamutató módon ápolják az ott elpusztult egykori magyar katonák nyugvóhelyeit. Egy államközi megállapodás alapján az orosz államadósság törlesztéseként - 10 millió dollár összegről van szó - levéltári kutatásokra alapozva folyamatosan feltérképezik a hadifogoly-temetőket, s mindegyikben emlékművet állítanak az elhunytaknak, nevüket külön névtáblán is megörökítve.

Oroszország egészén szétszórva óriási területen találhatóak ezek a temetők, általában nagyobb üzemek, gyárak közelében. A legtöbben csak néhány vagy néhány tucat honfitársunk nyugszik. Egy-két száz hadifogoly földi maradványait őrzik a nyekrilovói, atamanovkai, jeglai sírkertek. A legtöbben a radai (egykor: Tambov) temetőben nyugszanak: 227 áldozatnak emelték az itteni emlékművet.

A sírok felkutatásával, az emlékművek felállításával és gondozásával kapcsolatos teendőket egy orosz-magyar tárcaközi vegyes bizottság végzi éves munkaterv alapján. A jelenleg már elkészült 220 emlékmű mellett, további 48 építését intézik. Szomorú: de még éveken keresztül lesz elég munkájuk, a becslések szerint csak Oroszországban összesen 460-ra tehető a hadifogoly-temetők száma. (Ukrajnával és Moldáviával ugyancsak kötött már megállapodást a magyar kormány a temetők feltárásáról, a kegyeleti munka azonban még nem kezdődött meg. Más FÁK állammal egyelőre megállapodás sincs.)

Az orosz hatóságok nemrégiben átadták Magyarországnak azt a listát, amely 37 000 elhunyt magyar hadifogoly nevét tartalmazza. A Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárának munkatársai az ott fellelhető veszteség-nyilvántartás alapján most azonosítják a neveket.

(A beazonosított nevek az Interneten is olvashatók a következő weboldalon: www.hadifogoly.adatbanyaszat.hu)

Az államközi megállapodás értelmében a hadifogoly-temetőkkel ellentétben a hadműveleti területeken lévő temetőket feltárásuk után megszüntetik, és az exhumált tetemeket két nagy katonai temetőben hantolják el újra. A 8750 elesett katonának végső nyugvóhelyet nyújtó boldirjovkai katonai temető már megtelt, az újabban exhumált katonákat a most készülő rudkinói temetőben helyezik el. Ez a temető három hektáron, 40 ezer sírhelynek ad helyet. Torokszorító becslés, hogy ez a hatalmas sírkert is előbb-utóbb megtelik majd.

(A II. világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonák és munkaszolgálatosok listája megtalálható Bús János Béke poraira című terjedelmes könyvében is.)

Havasi Irina rendszeresen járja Oroszországot, és munkatársaival együtt ellenőrzi a temetők állapotát, és átveszi az újabban elkészült emlékműveket. Legutóbb is 8 nap alatt 5000 kilométert utazott fel egészen Karéliáig, s 17 emlékmű átvételénél volt jelen. Tapasztalatairól így beszél:

- A temetők kevés kivételtől eltekintve gondozottak, gyakran friss virágot is elhelyeznek a sírokon vagy az emlékműveken a helyi lakosok. Egyszer egy öreg nénivel találkoztam az egyik temetőben, aki a kertjéből szedett illatos virágokat helyezett el egy magyar katona sírján. "A testvérem Magyarországon esett el a II. világháborúban. Mindig arra gondolok, amikor a virágokat idehozom, hogy hátha az ő sírjára is tesz valaki virágot ott, a messzi idegenben."

- Örök igazság - mondja Irina -, hogy az elhunyt katona már nem ellenség. Ott, a földben már nincs különbség ember és ember között. Ott már mindenki mindenkinek a testvére. Éppen ezért kötelességünk, hogy emléküket méltó módon ápoljuk.

S hogy mennyire hitelesek, életszerűek ezek a szavak, arra bizonyíték, hogy Irina Ukrajnában, Kijevben született. 1994-ben ismerkedett meg egy vörösvári fiatalemberrel, majd három év múlva összeházasodtak és Budapestre költöztek. Irina közel három éve végzi felelősségteljes munkáját a Hadisírgondozó Irodában, járja az oroszországi temetőket, s vigasztalja az idős embereket, akik még most is rég eltűnt szeretteik után kutatva keresik fel őket.

- Sokan kérdezik, miért én foglalkozom a sírokkal. Számomra a magyar hadsereg nem volt ellenség. Nem a katonák tehettek a történtekről. Ők csak parancsot teljesítettek. 18-20 éves emberek mit tudtak még az életről? Szinte semmit. Egyszerűen így alakult a sorsuk. Odavetette őket. Idős emberek mesélték, hogy a magyar katonák mindig emberségesen viselkedtek, nem kegyetlenkedtek. Emberek tudtak maradni akkor, amikor mások kivetkőztek emberi mivoltukból. Büszke vagyok arra, hogy ezt a munkát végezhetem, hogy méltó emléket állíthatunk a több tízezer szerencsétlenül elpusztult magyar katona és hadifogoly emlékének.

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság, 2001. október

Vissza az elejére

"Nem múlnak el, kik szívünkben élnek"

1944 fekete karácsonya Pilisvörösváron

December 24-én, Jézus születésének napján derűs reggelre ébredtek a vörösváriak. Ezen a vasárnapon azonban nem sokáig örülhettek a szikrázó napsütésnek, mert megszólaltak a szirénák, légi veszélyt jelezve. Az elmúlt hetekben, ahogy közeledett a front, már megszokhatták ezt. A miséket is gyakran később kezdték. Aznap a 9 órára hirdetett gyerekmise kezdete is csúszott: Marlok István hitoktató híveivel együtt arra várt, hogy lefújják a légiriadót. Miután ez még fél tíz tájban sem történt meg, Gáger József plébános engedélyével a misét a légiriadó ellenére is megtartották, de mindenki csak saját felelősségére vehetett azon részt. Akkor még nem tudhatták, hogy sokáig ez lesz az utolsó mise a plébániatemplomban. Alighogy véget ért a szertartás, orosz repülőgépek támadták meg a falut, nagy riadalmat keltve a lakosságban.

A plébánián vezetett Historia Domus 1944. december 24-i bejegyzése szerint 10 óra előtt néhány perccel (egy szemtanú szerint inkább negyed 11, fél 11 tájban - a szerk.) "repülőgépek mélytámadással gépfegyverezték és bombázták a falut. Egy lövedék a templom mennyezetén áthatolt, de emberbe nem talált. A Fő utcán azonban több halott és súlyos sebesült [feküdt]. Voltak köztük néhányan, akik néhány perccel korábban, a 9 órai szentmisén vették utoljára magukhoz az Úr Jézust."
A 19 éves Kesselbauer Edit és barátnője, a 16 éves Magor Margit a mise után a Magor családhoz igyekezett. A Nick és a Magor család a Fő út 96-ban egy közös udvarban lakott, a kertkapu a Templom térre nyílt. A lányok a kertkapun át a támadás előtt nem sokkal érhettek az udvarra. Amikor a gépek tüzelni kezdtek, nem tudtak idejében fedezékbe húzódni, és egy gépfegyversorozat eltalálta őket.
Az akkor 12 éves Kesselbauer Emil (dr. Keszthelyi Emil) kicsivel később indult el nővére után a miséről hazafelé. Jól látta a repülőgépeket. 5-6 orosz könnyűbombázót, gúnynevén Ratát (patkányt) számolt meg az égen, orrukon csillogott a napfény. Mindegyikük a Fő út fölött repült. Pest felől érkeztek, a sorompó után pedig nagy ívben visszakanyarodtak a Bányatelep irányába, majd ismét rátérve a Fő út vonalára gyors iramban közeledtek.
Magor Mária (dr. Prohászka Gézáné) négyéves volt akkor, őt a nagymamája idejében bemenekítette az épületbe. Idősebbik leánytestvére, az Editnél egy évvel fiatalabb Ilonka is sértetlen maradt. Csak Edit és Margit feküdt a támadás után vérben fagyva az udvaron. De a faluban máshonnan is jajveszékelés hallatszott.
Néhány méterre tőlük, kint, a ház kapujában haláltusáját vívta egy ötvenéves férfi, akit faluszerte ismertek és tiszteltek. Krupp Mártonnak hívták. A rémület pillanatában kezeit ösztönösen az arcához szorította, a lövedékek szétroncsolták az ujjait is. Szerencsecsillaga eddig minden veszélyben megóvta őt: az első világháborúban katonaként megjárta az orosz frontot, majd fogságba esett, s onnan csak nyolc év után, 1922-ben szabadult. 1940-ben tartalékosként hívták be őt hosszabb-rövidebb időszakokra. A kifürkészhetetlen sorsnak azonban most rá esett a választása...
Élete utolsó napjának történetét leányunokája, Grószné Krupp Erzsébet polgármester meséli el:
"A nagypapa rabiátus ember volt, amit a fejébe vett, abból sohasem engedett. Azon a végzetes napon azonban a nagymama mégis le tudta beszélni arról, hogy egyik ismerősével, Ziegler bácsival elinduljanak Borosjenőre, ahol valami dolguk volt. Akkor már nagyon veszélyes volt az utakon közlekedni, mindenütt katonai csapatok vonultak, és gyakoriak voltak a légitámadások. Ha akkor nem hallgat a nagymamára, tán semmi baj nem történt volna, Ziegler bácsi ugyanis sértetlenül hazaérkezett Borosjenőről…
Így azonban fogta a nagymama által sütött kalácsot és egy üveg bort, és elindult a Vásár téri iskola irányába. Tanítás már október óta nem volt a faluban, a polgári iskolában német katonakórházat rendeztek be. A Templomban kihirdették, hogy aki megteheti, vigyen a sebesülteknek süteményt, kalácsot, befőttet, bort, ki, amit tud.
A nagypapa a Fő út Templom felőli oldalán haladt fölfelé, s egészen a Nickékig jutott, amikor megjelentek az égen a repülők. A kalács és a bor a porba hullott…"

Ugyanekkor az út másik oldalán egy fiatal leány vére festette pirosra a földet. A 14 éves Guth Erzsébet (özv. Hamvas Andrásné) a Vásár téri iskolából igyekezett éppen hazafelé. Ő is a templomban hallottak hatására vitt süteményt a sebesülteknek. Át is adta a csomagot, és sietve indult hazafelé. A Manhertz-háznál járt (ma a Pilistex épülete áll a helyén), amikor meghallotta a repülőgépek zúgását. Két bőrkabátos magyar katona állt a ház eresze alatt. "Kislány, gyere ide, mert már lőnek!" - szólt rá az egyikőjük, mire Erzsébet rémülten a ház ajtajához lapult. És már záporoztak is a lövedékek és a bombák. Iszonyatos hangzavar, recsegés, ropogás, füst, korom maradt meg az emlékezetében és a széldeszka, ahogy az orra előtt lecsapódik. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Körülnézett. Az egyik katona a ház mellett hevert, a másik kissé arrébb a kertkapuban. Kezét némán, vádlón tartotta szét. Mindketten halottak voltak. Testüket felszántották a repeszdarabok, amelyek a kertbe csapódó bombából indultak halált osztó útjukra.
Erzsébet akkor remegve, kiabálva, szinte öntudatlanul elkezdte mondani az Üdvöz légy, Máriát. De a hangja rekedt volt, a hangszálai megrepedtek a légnyomástól. Ő, aki az énekkarban énekelt, most alig ismert rá a saját hangjára, amely aztán egész életére ilyen maradt.
Amikor el akart indulni hazafelé, ott- hagyva a halálos helyszínt, ismét egy katona szólt rá: "Kislány, húzod a vért magad után!" Akkor eszmélt rá, hogy súlyosan megsérült ő is a repeszektől mind a két lábán.
A sokkos állapotban lévő, erősen vérző kislányt egy ismerős asszony kísérte be a közelben lévő iskolába, ahol a folyosón hordágyra fektették. Amint ott feküdt, újabb légitámadás érte a falut, s találat érte az iskola délnyugati sarkát is. Nagy sokára bevitték a tornaterembe, ahol műtőasztalok voltak felállítva. Réthy Géza iskolaigazgató fia, aki orvosnak tanult, szedte ki a repeszdarabokat a lábából. Miután bekötözték, egy katonai teherautóval hazaszállították a lányt.

Erzsi néni csak sokkal később tudta meg, hogy a két katona közül az egyik a vörösvári Apollónia Márton volt. (A másik katona nevét nem tudjuk.) Az akkor 33 éves fiatalember éppen eltávozáson tartózkodott otthon, aznap kellett volna viszszatérnie a budakeszi laktanyába. Előző nap egy bomba robbant a szomszédjuk udvarában, a Szabóéknál, és a környező házak ablakai betörtek. (Ez volt a legelső bomba, ami Vörösvárra hullott.) Márton elindult a Községházára, hogy ablaküveget szerezzen, ugyanis nagy hideg volt, és otthon két gyermeke fagyoskodott, a kétéves Mária és a nyolcéves Zoltán.
Már hazafelé tartott a Községházáról, amikor a Manhertz-ház előtt meglepték őt az orosz repülők. Mivel katonaruhában volt, nem remélhetett irgalmat. Fejlövést kapott és azonnal meghalt.
De nem ő volt az egyetlen vörösvári katona, aki e tragikus sorsra jutott. A 34 éves Peller Márton a Szegfű utcában, a Pellényi-ház udvarán lelte halálát egy légibombától.

Guth Erzsébet (özv. Hamvas Andrásné)
14 évesen

A bombatámadás áldozatait ajtólapra fektették, és beszállították a Vásár téri iskolába. A súlyos sebesültek közül a legtöbben még a szállítás előtt belehaltak sérüléseikbe. Kesselbauer Edit és Magor Margit még élve értek az ideiglenes kórházba. Keszthelyi doktor szerint a nővérét még meg lehetett volna menteni, ha megfelelő orvosi ellátásban részesül, ennek hiányában azonban délután két órára egyszerűen elvérzett. A kórházban ekkor már teljes volt a zűrzavar, aki tudott, elmenekült, híre jött ugyanis, hogy az oroszok bekerítik a német hadsereget. Délutánra már nem is lehetett az országúton kijutni Dorog irányába.
A holttestek egy részét még aznap szekérre rakták és elszállították a halottasházba. Apollónia Mártont otthon ravatalozták fel, őt csak később vitték le a testvérei a temetőbe.

"Éjjel újabb bombázás - folytatódik a História Domus bejegyzése. - 11 órakor repülőgépről levetett légiakna a templom főbejárata előtt egy méterre becsapódott. Az ajtók apró darabokra zúzódtak, a bejárati mennyezet lezuhant, a templom fala megrepedezett, a színes ablakok összetörtek, a templombelsőrész vakolata nagyrészt lehullott, orgona, s padok súlyosan megrongálódtak."
A "Pilisvörösvár története és néprajza" című könyv is beszámol a bombatámadásról: "Bomba hullott a templom elé, a Szegfű utcai Pellényi és Hidas ház területére, a Kápolna u. 23. sz. alatti Manhertz-ház udvarára, a Hősök terén a Vakán üzlet elé és a Vásár téri iskola délnyugati sarkára."
A könyv az áldozatok között felsorolja Fekete Ferencet és Fekete Ilonát is. Sajnos róluk csak annyit tudunk, hogy a Mozi utcában laktak, s hogy Fekete Ferenc bádogos volt. Haláluk körülményeit nem sikerült tisztáznunk. (Az orosz támadásnak vélhetően voltak nem vörösvári áldozatai is - német és magyar katonák -, róluk sem tudunk semmit.)

December 25-én délután három óra tájban az orosz előőrsök elérték a falut. Addigra a németek Szántó felé elmenekültek, így harcokra nem került sor. Az oroszok beszállásolták magukat a házakba, megszűnt a korábbi közigazgatás, teljes volt a bizonytalanság. A karácsonyi támadás áldozatait sem tudták eltemetni, nem tudták, az oroszok megengedik-e egyáltalán, hogy pap temesse őket. A temetésre végül is január 5-én kerülhetett csak sor. Az áldozatok közül Kesselbauer Editet, Magor Margitot, Apollónia Mártont és Krupp Mártont a temető bejáratától nem messze egy közös sírba helyezték. Közvetlenül mellettük temették el Peller Mártont. Fekete Ferenc és Fekete Ilona sírja néhány méterre innen található. A rendkívül hideg időben a sírgödröket csak igen nehezen tudták kiásni. A temetőnek ezen a részén korábban nem temettek, mivel az elképzelések szerint egy kápolnát építettek volna ide. Később az orosz katonákat is itt, az út két oldalán helyezték örök nyugalomba.
A temetésen nagyon kevesen voltak, csak a legközelebbi hozzátartozók vettek részt rajta. A szertartást Gáger atya tartotta.

Az egymás mellé temetett négy áldozat:



Kesselbauer Edit	Magor Margit


Krupp Márton	Apollónia Márton

Az egymás melletti sírok a vörösvári temetőben

Epilógus

Guth Erzsit hónapokig házuk pincéjében ápolták. A házban magában oroszok laktak. Egy Lehel Edit nevezetű védőnő járt hozzá, csukamájolaj kenőccsel, és ultraszeptil porral kezelte ot. Húsvétra szépen begyógyultak a sebei. Addigra az oroszok is elmentek, s így feljöhetett a pincéből. A történtek mély nyomot hagytak a lelkében. Még ma is összerezzen, ha erősebb zajt hall…
A templom sokáig használhatatlan volt, a szentmiséket a Flórián-kápolnában tartották. (Voltak misék a mai Speciális Otthon épületében is.) A megszálló orosz katonaság helyi parancsnoka szorgalmazta a templom helyrehozatalát, építőanyagot is biztosítva hozzá.
A Historia Domus február 14-i bejegyzése szerint aznap újabb légitámadás érte a falut. Ezúttal német repülőgépek szórtak bombákat a településre, főleg a Fő útra. (Áldozatokról nincs tudomásunk.)
Április 17-én szívroham következtében váratlanul elhunyt Gáger József plébános.

Minden évben december 24-én 9 órakor szentmisére gyűlnek össze az áldozatok hozzátartozói a vörösvári plébániatemplomban. Minden évben egyszer megszólal a harang, hogy a barbár háború vétlen vörösvári áldozataira emlékezzünk. Ha el is ül a harangzúgás, örökké fülünkbe csengenek a költő szavai:

Nem múlnak el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek,
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság 2003. december

Vissza az elejére

Meghalt a hazáért

Az 56-os forradalom vörösvári hősi halottja

Fedor Lajos csendes, szerény, visszahúzódó fiatalember volt, olyan, aki a légynek se ártott. Szabadidejében naphosszat a könyveket bújta, vagy átment a tőlük nem messze lévő szakszervezeti székházba, a "Szakiba", dominózni. Ritkán mozdult ki máshová… 1956 magasztos és vérzivataros napjaiban ezt a halk szavú, otthonülő fiút szülei mégsem tudták otthon marasztani. Vette a kabátját, és egyik társával együtt két nappal a végzetes orosz támadás megindulása előtt Budapestre távozott. Egy héttel később holtan találtak rá a Palace-szállóban, nem messze attól a helytől, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. Két géppisztolysorozat ütött halálos sebeket a testén. Mindössze húszéves volt, amikor megölték…

Fedor Lajos

Lajost sokan ismerték Vörösváron. A temetésére 1956. november 20-án hatalmas tömeg gyűlt össze a temetőben. De eljöttek azok is, akik személyesen nem ismerték őt, hogy végső búcsút vegyenek Vörösvár egyetlen 56-os hősi halottjától, aki a legbátrabbakkal együtt a vész óráiban is kitartott az ostromlott Budapesten. Kitartott a végsőkig, mert úgy érezte, ott a helye, ahol társai, a huszonéves pesti srácok százával ontják vérüket a hazáért. A hazáért, amelyet lánckerék tapos. Vajon mire gondolt a halálos sorozatkor, amelyet talán egy mongolszemű szovjet kiskatona adott le rá. Szüleire, testvéreire, otthonára, falujára? Egy lányra, akit szeretett? Talán kedvenc játékára, amely oly sok örömet szerzett számára?
Az utolsó dominó végleg eldőlt: fekete alapon fehér pettyei, mint géppisztoly ütötte lyukak vádolják a vak sorsot.

A Fedor család 1939-ben költözött ki Budapestről Vörösvárra. Az édesapa vasöntő volt a Láng Gépgyárban. Sok vörösvári szaktársa volt. Ők javasolták neki, hogy szívbeteg feleségével költözzenek ki Vörösvárra, jót tesz majd neki a friss levegő. A Solymár utcában vettek házat. Itt éltek szerény körülmények között, de békességben három gyermekükkel - Erzsébettel, Lajossal és Sándorral együtt.
- Lajos nagyon barátságos fiú volt. A szomszéd utcában lakott, sokat játszottunk együtt - emlékezik vissza gyermekkori pajtására Temesi Ágoston. - Amikor felnőttünk, én egyetemre mentem, ő szakmunkásképzőt végzett, és vasesztergályos lett. Már csak ritkán találkoztunk. 1956 novemberének közepén hallottam a döbbenetes hírt, hogy elesett Budapesten. Végtelenül sajnálom őt, nagyon jó ember volt - mondja könnyeivel küszködve. Temesi Ágoston évek óta hangoztatja, hogy a város állítson emléktáblát hősi halottjának.

Fedor Lajos életének utolsó hetéről keveset tudunk. "Részt vett a fegyveres harcokban, a Corvin közben a nagy orosz támadáskor" - állítja Trencsényi László a Corvinközi Bajtársi Közösség ügyvezető alelnöke, és Örsi László is megemlíti őt a Corvinisták című művében. Halálának körülményeire azonban talán soha nem derül fény.
Piliszentkereszten élő nővére - Erzsi néni - is csak azt tudta elmesélni nekünk, hogyan találták meg és hozták haza, Vörösvárra, a holttestét:
"A forradalom idején ápolónőként dolgoztam a székesfehérvári megyei kórházban. Mivel nagyon aggódtam a családomért, november 12-én hazautaztam Vörösvárra. Budapesttől a Solymár utcáig gyalog tettem meg az utat. Édesanyám kétségbeesve fogadott a hírrel: Lajos már több mint egy hete elment Budapestre, és azóta nincs hír felőle. November 2-án egy katonai dzsippel beállított hozzájuk Radovics Tibor, Lajos egyik barátja, és kérte, hogy menjen vele a fővárosba a többiekhez… Anyám, bárhogyan könyörgött, nem tudta őt visszatartani, hajthatatlan volt… Soha többé nem látta viszont a fiát élve. Radovics Tibor - úgy tudom - életben maradt, és sikerült külföldre szöknie.
Három nappal megérkezésem után az estéli órákban bekopogott hozzánk egy idegen férfi. Megkérdezte, hogy van-e Lajos nevű hozzátartozónk? Rögtön tudtuk, hogy valami nagy baj történt. A férfi elmondta, hogy Lajos a Rákóczi téren van eltemetve. Megölték az oroszok bevonulása után kitört utcai harcokban. A sírjára ki volt írva a neve és a lakcíme.

Ahogy felocsúdtunk a rettenetes hír miatti döbbenetünkből, elkezdtünk fuvarost keresni, hogy hazahozathassuk a holttestet. Végül Tagscherer bácsi kordéjával indultunk a fővárosba, azzal, amivel az ételt hordta ki az óvodából. Csak nagy kerülővel jutottunk el a Rákóczi térre, a körúton nem tudtunk menni, mert eltorlaszolták a barikádok és a kilőtt járművek roncsai. Harcok már nem voltak, oroszokat sem láttunk, az utcákon rendőrök járőröztek. A Rákóczi tér tele volt emberekkel, mindenki elhunyt szeretteit kereste. Amikor megtaláltuk, a helyet, ahol Lajost eltemették, szólni is alig tudtunk. Zokogva álltuk körül a sírhantot. Később odajött hozzánk egy férfi és bemutatkozott: a közelben lévő Palace szálló igazgatója volt. Kérte, hogy kövessük őt. Elvezetett minket a Palace szállóba, ahol Lajost megölték. Elmondta, hogy amikor a harcok elcsitultak, bejött megnézni, hogy milyen károk érték az épületet. A lift mellett megtalálta Lajos személyi igazolványát, őt magát pedig lent a liftaknában. A testét két géppisztolysorozat lyuggatta át. Az igazgató - sajnos a nevére már nem emlékszem - egy ládába fektette a holttestet és elszállította a Rákóczi térre. Ő maga temette el, személyesen. November 8-án.
A téren lévő emberek segítségével kihantoltuk a ládát, a kordéra fektettük és hazavittük. Én egész úton hátul kuporogtam a láda mellett, néztem a romos házakat, a sötét eget, és nagyon vigasztalan voltam… Csak annak örültem később, hogy Lajos otthoni földben nyugszik és nem egy jeltelen tömegsírban, ahová a többi szerencsétlent temették.
A következő napokban vissza kellett mennem a fővárosba, hogy a VIII. kerületi tanácson a halotti bizonyítványt kiállítsák. Ott engem nagyon leteremtettek, hogy önhatalmúlag exhumáltuk a holttestet. De hát mit is tehettünk volna mást…
November 20-án hatalmas tömeg gyűlt össze a temetőben. A nemzetőrök sortüze mellett Marlok István plébános temette el az öcsémet. A következő évben sírkövet állíttattunk a sírra a következő felirattal:
Meghalt a hazáért. Fedor Lajos. 1936. V. 11. - 1956. IX. 8. Korai elmúlásodat fájdalmasan siratjuk. Sajgó szívünkben őrizzük emlékedet."

Fedor Lajos temetése

Különös módon a "Meghalt a hazáért" felirat soha nem szúrt szemet a hatóságoknak, se a megtorlások idején, se a puha diktatúrában, amikor az 56-os forradalmat és szabadságharcot ellenforradalomnak, a forradalmárokat ellenforradalmi söpredéknek lehetett csak nevezni. Az elesettekről, a 301-es parcella tömegsírjáról pedig nem volt tanácsos beszélni.
Erzsi néni a férje halála után néhány évvel eladta a Solymár utcai házat és átköltözött Pilisszentkeresztre. Több mint tíz éve egyedül lakik itt, csak az öccse látogatja meg időnként Németországból. Az idős asszony már megbánta, hogy odahagyta Vörösvárt. Nincs közvetlen buszjárat, csak ritkán tud eljutni a vörösvári temetőbe, öccse sírjához. Ilyenkor találkozik néha régi ismerőseivel, és elbeszélgetnek a múltról, a régi dolgokról. Egy ilyen találkozáskor tudta meg, hogy Lajos sírját néhány éve rendszeresen megkoszorúzzák a forradalom évfordulóján a helyiek.

Fedor Lajos sírja
A sír mellett állnak: édesanyja, öccse és nővére

Az utókortól persze nem lehet elég pusztán egy koszorú, nem lehet elég néhány csokor virág. A szívünk mélyén kell hogy megőrizzük az emlékét. Ércnél maradandóbban.

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság 2003. október

Vissza az elejére

Turbógenerátorral a békéért

Vajda Sándorné igaz történetei

Személyes történelmünk című rovatunkban az elmúlt években a II. világháború, az orosz fogság vagy a kényszermunkatáborok poklát megjárt vörösváriak visszaemlékezéseit olvashatták. Most induló új sorozatunkban a háború utáni és az ötvenes évek igaz történetei következnek. Elsőként Vajda Sándorné, született Bruckner Anna mesél nekünk XX. századi történelmünk e nehéz és ellentmondásos korszakáról.

Nomen est omen

Annus néni édesapját a háború után állandóan zaklatták, mivel szerencsétlen módon összekeverték az unokatestvérével, akinek szintén Bruckner József volt a neve. A családnak ez a tagja a helyi Volksbund vezetője volt, ezért félve a megtorlástól idejekorán elhagyta az országot. Igaz, hogy a nevük megegyezett, de termetre nagyon különböztek. A rendőrségen őt összeverő úgynevezett "nemzetőröket" azonban ez nemigen zavarta. A halál torkából az éppen Vörösváron tartózkodó kommunista Ács Lajos* menekítette meg.
- Jóska bácsi, most még meg tudtam menteni, de a későbbiekben nem biztos, hogy lesz rá lehetőségem. Fogadja meg a tanácsomat, menjen egy-két évre külföldre, amíg rendeződnek a dolgok… - tanácsolta édesapjának Ács Lajos.
Bruckner József nem akarta elhagyni hazáját, de a körülötte kialakult bizalmatlan légkör, az állandó fenyegetettség érzése végül is néhány hónapon belül rákényszerítette. 1947-ben feleségével és legkisebb fiával, Lászlóval Németországba távozott. Két nagyobbik fia, György és Rudolf már egy évvel korábban - a kitelepítések megindultával - elhagyta az országot. Vörösváron a szénbánya miatt (szükség volt a sváb származású bányászokra is az ipar újraindításához) és egyes vélemények szerint Ács Lajos közbenjárásának is köszönhetően elmaradt a kitelepítés. A két Bruckner-fiú felment hát Piliscsabára és beállt ott a sorba. Senki nem kérdezte tőlük, kifélék, mifélék. Őket is bevagonírozták és vitték Németországba.
A család nagy része tehát Németországba távozott. A 21 éves Bruckner Anna azonban itt maradt Vörösváron. Ő nem mehetett, erős szálak kötötték ide: a szerelem elszakíthatatlan szálai. Két évre rá azután férjhez is ment Vajda Sándorhoz. A házasságukból született fiúgyermekük és annak családja ma szintén Németországban él.

A turbógenerátor

Ki ne látott volna még az ötvenes évek újságjaiban megjelent propagandafotókat öntudatos munkáslányokról, traktoristákról, hős asszonyainkról. A háború utáni újjáépítés megkövetelte, hogy a nők is beálljanak a férfiak mellé, és akár nehéz fizikai munkát is végezzenek. Akkor ez szinte természetes volt.
Bruckner Annát édesapja nem engedte továbbtanulni. Ezért eleinte felszolgálóként és háztartási alkalmazottként talált csak munkát. De ő többre vágyott. - Gyűlöltem a cselédséget - mondja még ma is indulattal.
Egy ismerőse, aki a Klement Gottwald Villamossági Gyárban (a Ganzban) dolgozott, beprotezsálta őt a munkahelyére, ahol gyorsított tanfolyamon kitanulta a lakatos szakmát.
Anna hamarosan a Mareszjev Ifjúsági Brigád megbecsült tagja lett. Korán reggel kelt. Vonattal járt be munkahelyére. Napi nyolc órában turbógenerátorok lemezelésével foglalkozott. Gyakoriak voltak a felajánlások, túlórák, kommunista szombatok. De Anna nem panaszkodott. Rendes, nem cselédnek való munkája volt, megbecsülték.
Egy korabeli újság (Újítók Lapja. 1953. május 20.) megfakult címoldalán is láthatjuk őt, amint egy hatalmas, exportra készülő turbógenerátor tetején, többemeletnyi magasban a felszerelésre váró lemezeket válogatja. A monstrum felett egy tábla lóg: "Exporttervünk minőségi és határidő előtt való teljesítéséért HARCOLUNK!"

Akkoriban ugyanis az emberek nem dolgoztak, hanem a "munka frontján harcoltak". A propaganda, a politikai agitáció át meg átszőtte mindennapjaikat. A készülő gép állványzatán is egy tábla: "Választási békeműszak." Az újság címoldalának alsó részén pedig egy - akkoriban szinte kötelező Ş Rákosi idézet: "Legyen a választás békés, szocialista fejlődésünk új határköve, új sikerek, új virágzás forrása!"
(Mint tudjuk, ez a választás azonban nem hozott Rákosinak sikereket. Hamarosan Nagy Imre kerül a kormány élére, enyhülést hozva a kommunista diktatúrában.)
Bruckner Anna három évig dolgozott a gyárban, sok békeműszakban részt vett, sokat túlórázott. A választási békeversenyben a brigádja kiváló eredményt ért el. A turbógenerátor befejezését is határidő előtt vállalták el.
- A főnökünk nagy kommunista volt, de jó hangja volt, és szépen tudott énekelni - emlékezik vissza Annus néni.
Amikor férjhez ment, otthagyta a gyárat, mert a férje nem nézte jó szemmel, hogy nehéz fizikai munkát végez. – Nagy kár – mondja – mert már éppen átvettek volna a motortekercselő részlegbe, a gombolyítók közé. Az sokkal könnyebb munka volt, mint a nagy szereldében a lakatosoké…

A félelem árnyai

Május 1-jén az egész Mareszjev-brigád kötelezően részt vett a május 1-jei felvonuláson. Nem lehetett távol maradni, mert mindenki figyelte a másikat, ott van-e, mit csinál, miket mond. A félelem és a terror kezdte megfertőzni az emberi kapcsolatokat.
- Mindenki félt akkoriban, nem nagyon beszélt bizalmas dolgokról másokkal. Hamar megtanultuk, hogy jobb, ha az ember tartja a száját… Különösen nem nézték jó szemmel, ha valaki vallásos volt. Amikor a fiamat beírattam hittanra, az üzemből külön kijöttek Vörösvárra ezt ellenőrizni...

Élet az ötvenes évek Vörösvárján

- Ha féltünk is, éhezni sohasem éheztünk - mondja Annus néni. - Leginkább a mai Gazdakör Vendéglő épületében lévő Csille boltban szereztük be az élelmiszert. Szórakozni is gyakran jártunk. A mai könyvtár mellett volt egy vendéglő, ide jártak a fiatalok szórakozni. Gramofonzenére táncoltunk. A mai Modern Presszóban volt régen a Blind-féle kocsma, ennek az udvarán a Mauterer zenekar tartott táncos összejöveteleket. Sokat jártunk a Szakiba is (ma a Napos Oldal Szociális Központ található az épületben) és moziba. Általában régi magyar filmeket adtak. Nagyon szerettük Latabár Kálmán és Kabos Gyula filmjeit. El nem mulasztottuk volna egyikőjüket sem…

A találkozás

Annus néni több mint tíz évig nem láthatta Németországba szakadt szüleit és testvéreit. Többször is beadott útlevélkérelmet, de elutasították. 1958-ban aztán végre behívatták a rendőrségre, ahol egy tiszt alaposan kikérdezte:
- Miért akarok kimenni, miért mentek el a szüleim, én is volksbundista voltam-e? - ehhez hasonlókról faggatott. Végül megkérdezte, hogy ha semmi bűnöm nem volt, miért nem kaptam eddig útlevelet. "Talán az, hogy a múltban születtem" - válaszoltam. Hamarosan rá megkaptam az útlevelem. 1959. január elsején dr. Réthy Zoltán vitt be autójával a Keleti pályaudvarra, aki egy csomagot küldött általam Németországba. Ötéves kisfiammal együtt utaztam a szüleimhez. Nagy boldogság volt viszontlátni őket és a testvéreimet.
- Hát így éltünk mi az ötvenes években... Más idők voltak, sokat küszködtünk mindnyájan, de Istennek legyen hála, valahogy mindig túljutottunk a nehézségeken...

Fogarasy Attila

Ki volt Ács Lajos?

Ács Lajos 1922-ben született Budapesten. 1945-ben belépett az MKP-be, Moszkvában pártakadémiát végzett. 1953. június 26-27-én, az MDP KV újraválasztásakor PB-tag lett. 1954-ben, az MDP III. kongresszusán a KV Titkárságának tagjává nevezték ki. A magyar párt- és kormánydelegáció 1956. októberi jugoszláviai útja idején Gerő Ernőt helyettesítette. Az 1956. október 23-24-re virradó éjszakán tartott KV-ülésen kimaradt a vezető testületekből, október 30-án a lengyel követségen kapott menedéket. 1958 őszétől a Magyar Nemzeti Bank osztályvezetője. 1961-ben Közgazdaság-tudományi kandidátusi címet szerzett, két év múlva főosztályvezető-helyettessé léptették elő. 1965-66-ban Ford-ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanult. Hazatérése után a Pénzügyminisztériumba került, főosztályvezető-helyettesként, nemzetközi pénzügyekkel és pénzelmélettel foglalkozott. 1968. szeptember 14-én munkahelyén öngyilkos lett.Forrás: http://www.sulinet.hu/tananyag/97110/on/szerviz/ kislex/biograf/acs.htm

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

Visszaemlékezések

"Önt választjuk a Nemzeti Bizottság elnökévé"

Részlet Fogarasy-Fetter Mihály önéletírásából

Az 1946-os nyarat élelmiszer beszerzésére kellett fordítanom. A feleségem, Ibolyka damaszt ágyneműt és egyéb fehérneműt csomagolt, és én a vonat tetején utaztam le Kétegyházig, hogy húst, tojást és lisztet szerezzek. Ugyancsak a vonat tetején utaztam Pápára, ahonnan szintén lisztet és tojást hoztam. Kétegyházán még meg is sértettek, mert azt mondták a damaszt anyagra, hogy "ócska". Később kiderült, hogy az ócska szó náluk használtat jelent. A pápai úton meg összetört 10 tojás. Amiben volt még maradék, azt kiittam. Nyers tojást még úgysem ittam.
Ez volt az az idő, amikor kosárban vittük a pénzt, és kézben hoztuk az árut. Százezresek, meg milliósok, milliárdosok, millpengők, meg hasonló nevű pénzértékek voltak. A pénznek nem volt értéke, s így a családok felélték mindazt, amit gyűjtöttek, vagy megtakarítottak.

A háború után a községben feszült volt a helyzet. A nyilaskeresztes párt és a Volksbund tagjai még 1944. november 27-én Németországba távoztak. 1946-ban megjelent a községházán a hirdetmény, amely tartalmazta azok nevét, akiket a községből kitelepítenek. Anyám neve is rajta volt a listán, én nem. Ha a kitelepítés megtörténik (ahogy Solymáron, Csabán, Csobánkán, Borosjenőn, Pomázon és Nagykovácsiban megtörtént), akkor az én családom jövője is másképp alakult volna.
A bányákra, illetve a szénre az újjáépítéshez szükség volt, Vörösvár és Szent-iván lakossága nem került a bányászok miatt kitelepítésre. Bár a vörösvári bánya 1940. december 1-jén megszüntette a termelést, az itt élő bányászok a szomszéd községekben (Dorog, Tokod, Sárisáp, Annavölgy, Ebszőnybánya, Szentiván, Nagykovácsi) még mindig széntermeléssel foglalkoztak.
1948-ban megszüntették a cserkészetet. De én valamilyen formában továbbra is szerettem volna az ifjúsággal foglalkozni. Ezért elvállaltam az alsó tagozatos Pajtás család vezetését. Ezekkel hamarosan olyan nagyszerű eredményeket értem el, hogy 1950 nyarán az országban elsőnek nyári táborba vittem őket.

1956 októberében kitört a forradalom. Október 23-án reggel 8 órakor tanítás előtt megjelent az irodában két hivatalnok fentről, és Csonka Józsefet (akit Kiss Bálint váltott le) rehabilitálták.
Október 24-én lehivattak a községházára. A bejárattól jobbra még létezett akkor a tűzoltószertár. Mikor beléptem, a teremben félkör alakban vörösvári férfiak voltak. Középen G. István festő és mázoló ült. Üdvözölt és közölte: "Úgy határoztunk, hogy Önt választjuk a Nemzeti Bizottság elnökévé." Megköszöntem a bizalmat, de nem fogadtam el a megbízatást, mert "délelőtt iskolában, délután könyvtárban töltöm a nap nagy részét, este pedig szeretnék a családommal lenni." Egy ideig még győzködtek, de aztán belátták, hogy igazam van. Később megtudtam, hogy Jáki Lajos bácsit választották meg elnöknek.
Azon az egy nemzeti bizottsági ülésen, amelyen részt vettem, olyan döntés született többek között, hogy a község fő útját ezentúl senkiről sem szabad elnevezni, mindig Fő út maradjon. A Rákosi utat Rákóczi útra, a Rákosi közt Rákóczi közre változtatták. Ezeket a neveket a forradalom leverése után sem változtatták meg.
Az iskolában nagy volt az izgalom az első napokban. Cs. János és P. Rudolf megjelent az iskolában és kijelentette, hogy "a mai napon, október 23-án ünnep van, ezért a gyerekek menjenek haza".
Déltájban egy fiú jött a lakásomra és közölte, hogy az iskolás gyerekek a könyvtár könyveit kiszórták az utcára. Nem kellett nógatni, azonnal rohantam a könyvtárba. Kiderült, hogy nem a könyvtár könyveit szórták ki a Fő útra, hanem az iskolás gyerekek saját orosz tankönyvüket tépték szét és szórták az országútra.
Ettől kezdve őrséget szerveztünk a könyvtárban, nehogy valóban megtörténjen a fent feltételezett eset. Összesen egyszer történt meg, hogy valaki géppisztolylyal lépett be a könyvtárba. H. István fegyverrel kereste az orosz könyveket. Talált is egyet Szovjetunió, a szocializmus országa címmel. Valaki figyelmeztetett még előtte, hogy jó lenne az orosz könyveket elrakni valahová. El is raktuk a színpadon a függöny mögé. Ennek az volt az érdekessége, hogy H. István a forradalom leverése után félévig csak Lenin és Sztálin könyveket kölcsönzött ki a könyvtárból.

Ibolyka ekkor hathónapos terhes volt, s mikor Nagykovácsi felől lövöldözés hallatszott, a gyerekekkel a pincébe vonult, s egy karosszéken ülve várta a lövöldözés befejeztét. Néhány fiatal bemerészkedett a Széna térre, de mikor komolyabbra fordult a helyzet, visszatértek Vörösvárra.

Vitéz Fogarasy-Fetter Mihály

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

Der erste Weltkrieg und seine Folgen

Schon 4 Jahre dauerte der blutige Weltkrieg und an der russischen Heide starben täglich Tausende. Menschen vernichteteten einander, obwohl sie miteinander in Frieden leben wollten. Tausende und Tausende mussten ihr Leben aufopfern, weil der tödliche Schuss in Sara-jewo furchtbare Rache vorderte.
Im ersten Jahr hofften noch die Soldaten, dass Serbien sei nur ein Frühstück für uns, wie man damals gesagt hatte. Wochenlang fuhren die mit Blumen geschmückten Solda-tenzüge anfangs in Richtung Serbien, dann später nach Russland und Italien. Das serbische Frühstück entwickelte sich bald zu einem blutigen Krieg, der immer mehr Opfer forderte.
Viele der Einberufenen sind nicht mehr zurückgekommen. Für die Daheimgebliebe-nen begann eine traurige Zeit. Die Frauen mussten ohne ihre Männer und Söhne die verschiedenen Arbeiten in der Landwirtschaft alleine be-wähltigen. Und täglich kamen die traurigen Nachrichten: der Mann, oder Sohn ist an der Front gefallen, verletzt worden, oder in die Gefangenschaft verschleppt.

Aus meiner Familie sind zwei Männer in diesem Ersten Weltkrieg gestorben. Mein Vater, Johann Fetter starb als Marineur auf dem Adriatischen Meer. Mitte Oktober 1917 verlangte und bekam er Urlaub, damit er mich sehen kann; ich war damals 5 Monate alt. Am 9. Oktober bekam er und seine Kompanie noch eine dringende Aufgabe: sie sollten einige Seeminen entschärfen. Eine Mine explodierte und alle sind an Ort und Stelle gestorban. Mein Vater wurde in Albanien beer-digt (in Melinje bei Zelenika). Meine Mutter heiratetet nicht mehr. Sie hatte mich allein erzogen.

Mein Onkel Michael Schreck wurde schon 2-3 Jahre vor dem Krieg einberufen. Er diente bei der Artillerie. Seine Rangstufe war: Artilleristunteroffizier.
Im Jahre 1918 ist er krank geworden. Von seiner Krankheit verständigte er aber seine Eltern nicht, und darüber schrieb er in seinen Briefen nicht, wo seine Einheit lagert. Als es ihm nicht besser geworden ist, brachten ihn seine Kameraden ins Feldazarett. Von hieraus schrieb er seinen letzten Brief an die Eltern. Siene früher geschriebenen Karten und Briefe sind leider verlorengegangen. Einige Kartengrüsse habe ich doch auf dem Dachboden in einer grossen Kiste gefunden. Dies hatten aber siene Schwestern und Kameraden geschrieben.
Als mein Onkel schon im Feldlazarett lag, schrieb er am 26. 10. 1918 seinen Eltern den folgenden Brief:
"Geliebte Eltern! Befinde mich krank im Spital, jedoch braucht keine Angst haben, denn ich befinde mich am Wege der Verbesserung. Der liebe Gott hatte mich in seinen Schutz genommen, damit ich euch bald wiedersehen komme. Es grüsst und küsst euch innigst Euer dankbarer Sohn Michael."
Den Brief hatte aber nicht mein schwer kranker Onkel Michael geschrieben, denn er konnte nicht mehr schreiben. Seine Krankenschwester schrieb zum Brief eine Nachschrift:
"Lieber Herr und Frau Schreck! Ich schreibe Ihnen im Auftrag ihres Sohnes, da derselbe noch ein bisschen schwach ist, und nicht gerne schreibt. Herzliche Grüsse von Schwester Sofie."

Meinen Onkel habe ich nicht gesehen. Als ich geboren wurde, war er noch auf dem Schlachtfeld, und als ich ihn schon sehen könnte, war er schon verstorben.
Der grausame Krieg dauerte 4 Jahre lang und in den 4 Jahren mussten 7 Millionen Menschen sterben. Warum? Warum mussten diese Menschen sterben? Wer ist schuld daran?

"Der Mensch lebt und besteht nur eine kurze Zeit,
und alle Welt vergeht mit ihrer Herrlichkeit.
Es ist nur Einer ewig, in allen Enden,
und wir in seinem Händen." (Mattheus Claudius)

Michael Fogarasy-Fetter

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

Wie das Leben nach der Besetzung im Jahre 1945 begonnen hat

Alles war still… Die Schneeflocken bedeckten die Häuser, die Felder und die ganze Umgebung. Die Strassen waren leer, die Menschen zogen sich in ihre Wohnung zurück und schweigten. Alle dachten an die unsichere Zukunft.
Nach den Weihnachten wurden die Toten, die bei dem Bombenangriff gestorben sind (Margit Magor, Edit Kesselbauer, Márton Apollonia, Márton Bruckner, Márton Krupp, Ferenc Fekete und Ilona Fekete) waren schon beerdigt. Auch die deutschen und russischen Soldaten, die in der Umgebung im Kampf gestorben sind, ruhen schon im Friedhof. Nur die körperlich und seelisch Verletzten trauern noch. Der Lehrer, János Sulyok wurde in einem Keller niederge-schossen, weil er seine Frau vor der Ver-gewaltigung retten wollte. Niemand traute sich das Geschehnis der russischen Kommandantur zu melden. Die Menschen schweigten und drückten ihre Gedanken und ihren Schmerz in sich.
Die ersten Tage im Januar brachten Angst und Furcht. 500 Männer wurden zusammengetrieben um einen "kleinen Robot" zu leisten. Mehrere deutschen Einheiten sind nämlich bei Buda aus dem Sturmring ausgebrochen und wollten in die Richtung Csobánka, Pomáz und Pilisszántó nach Westen entfliehen. Die 500 Männer sollten bei Csobánka gegen die Deutschen mehrere Schützengraben bauen. Der Befehl kam aber zu spät, denn die deutschen Soldaten waren schon über Berg und Tal. So wurden die Werischwarer Männer nach Hause gejagt.

Die im November evakuirten Soroksárer Familien wurden alle bei Werischwarer Familien untergebracht. Herbst, Nick und andere Familien haben sie aufgenommen. Nach dem Krieg sind 12 Familien zurückgezogen, aber die Familien Andrusch und Stegner sind hier geblieben.

Meine Mutter erzählte, dass sie zu den gebärenden Frauen oft in der Nacht gerufen wurde. Sie hatte sich unterwegs sehr gefürchtet, aber ihre Pflicht musste sie doch erfüllen, so machte sie sich doch auf den Weg. Die russische Wache hatte sie oft aufgehalten und sie hatte sich zitternd ausgewiesen.
In unserer Wohnung in der Kápolna Gasse benützen die russischen Soldaten die Waschküche zum Badeort. Die neuen Möbel rettete meine Mutter mit einer Schubkarre zu den Nachbarn.

Die mutigeren Werischwarer sind bald daraufgekommen, dass das Dorf nicht ohne Leitung bleiben kann. Sie wussten, dass die Aufgabe ist Ruhe in die Menschen zu bringen, das normale Leben wieder in Gang zu setzen. Darum haben einige Werischwarer im Gemeindehaus eine Sitzung einberufen. Es war der von vielen erwartete erste zielbewusste Schritt zur Überwindung der Schwierigkeiten zur Stabilisierung des Lebens. Einstige Gewerkschaftsmitglieder, Kumpel und Bauern sind gekommen, denen die Sache des Wiederaufbaus am Herzen lag. Sie wollten etwas tun.

Sowjetsoldaten mit Werischwarer im Jahre 1945

Zum Richter wurde auf dieser Sitzung Istvan Stehli gewählt.
Auch die Parteien wurden gegründet: die Kleinwirtpartei, die Bauernpartei und die Kommunistische Partei. Während der Sitzung wurden die dringenden Aufgaben besprochen. Das Motto lautete: "An die Arbeit!"
Die Furcht blieb aber noch lange Zeit in den Herzen. Diese Furcht hatte sich auch bei der Wahl herausgestellt. Die Menschen nahmen daran zwar teil, aber die meisten hätten sich am liebsten von dem Stimmen enthalten.
Es gab alle Hände voll zu tun. Besonders der Bergleute harrten grosse Aufgaben. Ohne Kohlen lag das Land lahm. Sie gingen nun daran, Wagons und Kraftwagen in Ordnung zu bringen. Nach einigen Tagen rollten die ersten "Hunde" Kohle aus dem Schacht. Und bald danach arbeitetete die Grube wieder regelmässig.
Auch das örtliche Nationalkomitee wurde ins Leben gerufen. Ihm wurde nun die Verwaltung des Dorfes übertragen. Gleichzeitig wurde auch mit der Bodenreform begonnen. Zuerst wurden die Felder von dem Grafen Imre Karácsonyi weggenommen und unter den armen Bauern ausgeteilt.

Michael Fogarasy-Fetter

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

"Davaj csaszi!"

avagy "Az összes maguknál lévő vagy eldugott, svájci gyártmányú, cifferblattos karórákat szedjék össze, és hozzák ide!"

Általános iskolás koromban hallottam először ezt a két szót: "Davaj csaszi!" Minthogy tanulmányaimban az orosz nyelv elsajátítása is szerepelt, le is tudtam fordítani. E két szó történelmi szövegkörnyezetét azonban nem az iskolában ismertem meg - ott mást tanultam a felszabadító szovjet hadsereg katonáiról -, hanem a családban óvatos, elejtett megjegyzésekből. Egészében csak később állt össze a kép: nagyapám eldugott zsebórájáról, amit nem tudtak "felszabadítani" a kutakodó szovjet katonák. Most e zsebórát ereklyeként őrzöm szekrényem mélyén. Legutóbb akkor vettem elő, amikor Juth Károly visszaemlékezéseit olvasva egy hasonló történetre bukkantam. Némileg rövidítve adom most közre ezen írást abban bízva, hogy lesz még módunk a ma Svédországban élő egykori vörösvári polgár önéletrajzából a későbbiek során is idézni.

"Budapest népe lelkileg is és testileg is felkészült az ellenség bevonulására, ami már napokon belül esedékes volt. Akinek módja volt erre, még az ősz folyamán vándorbotot vett a kezébe, és elmenekült. Választva a bizonytalant a biztos rossz helyett. A légópincében összezsúfolt emberek legfőbb témája az oroszok várható látogatása lett.
A senki által sem kívánt látogatás - ha az emlékezetem nem csal - január 17-ének reggelén történt. Az óvóhelyünkre vezető lépcső felől lépések zaja és beszéd moraja szivárgott be egyre erősebben, majd a falusi kocsmaajtóhoz "illő" módon kivágódott az ajtó, és a bejáratban három orosz katona jelent meg. Közülük kettőnek a már általunk jól ismert dobtáras géppisztoly - mi gitárnak neveztük - lógott a vállán. Fegyverüket a pincelakókra szegezték. A harmadiknak nem volt semmiféle lövöldözésre alkalmas fegyvere.
Megálltak az ajtóban. Marcona képük vigyorra torzult, és végignéztek az alaposan megrémült embereken. Senki sem tudta, hogy mit csináljon. (Csak zárójelben szúrom közbe: én tudtam volna, de az egyenértékű lett volna az öngyilkossággal.) Akadt a pincelakók között olyan is, aki megkockáztatta, és egy jónapotot dörmögött feléjük. Megfigyeltem, hogy egy fiatalasszony jobban magához szorította ötéves kisfiát.
Ezt a végtelenül hosszúnak tűnő halotti csendet a fegyvertelen orosz szakította meg. Kifogástalan magyarsággal beszélt. Szó szerint idézem, amit mondott, mert szavai örökre megragadtak bennem:
- Az összes maguknál lévő vagy eldugott, svájci gyártmányú, cifferblattos karórákat szedjék össze, és hozzák ide! - adta ki az utasítást ellentmondást nem tűrő hangon.
Mit volt mit tenni: a jelenlévők összekaparásztak hat-nyolc karórát, és odavitték az utasítást kiadó szárazföldi kalóznak. A magyarul beszélő orosz az órákat egy koszos zacskó mélyébe süllyesztette, amiben már saccolásom szerint - korábbi viziteléseik eredményeképpen - legalább háromszor ennyi elrabolt óra ketyegett.
Így kezdődött a sokak által olyan hőn óhajtott felszabadulás. Nem volt síró gyerek simogatása, és csokoládéval való vigasztalása. Egyik dicső szovjet katona sem nyitotta ki a kezében szorongatott zsákot, hogy legalább egy fél veknit odavessen a merev ujjakkal kezüket tördelő, kiéhezett, sovány embereknek. Nem élelmiszert hoztak abban, hanem vittek. Mindent, ami csak a kezükhöz ragadt. Teljesen lényegtelen, tudják-e majd valamire használni, vagy a legelső utcasarkon megszabadulnak a zsákmányuktól, mert terhes a cipelése. Kizárólag csak az volt a céljuk, hogy elvegyék azoktól, akiknek az valamiért kedves volt.
Semmi kétség sem fért hozzá, hogy az óvóhelyeken tartózkodók mind egy szálig rohadt, kurva fasiszták voltak, akiket mindenüktől meg kell fosztani.
Én megtartottam az órámat. Nem volt világító számlapos, de ha az lett volna, akkor sem adtam volna oda nekik. Csak erőszakkal foszthattak volna meg tőle.
Egyik pincebeli lakótársam újságírással ütötte agyon az idejét, még az ostrom alatt is. Gyakori beszélgetéseink során egyértelművé vált, hogy baloldali gondolkodású. Politikai meggyőződését mások előtt sem nyíltan, sem pedig burkoltan nem hangoztatta. Amikor a szovjet katonák berontottak a pincénkbe, némi titkos megelégedést véltem felfedezni az arcán, ami az órabegyűjtés során egy kicsit megváltozott.
Az óráját egyébként ő sem szolgáltatta be hadisarcként. Eldugta, de látogatóink távozása után ismét felcsatolta a karjára.
- Te sem adtad oda az órádat? - kérdeztem tőle. - Ha véletlenül "arra vetemednek", hogy megmotoznak minket, akkor most nem henceghetnél vele. Vételárként néhány kiadós pofont kaptál volna.
- Állandóan túlzásokba bocsátkozol, öregem - jegyezte meg -, persze, hogy nem adtam oda nekik. - Közben feltűrte szürke pulóverének ujját, és megmutatta az arany Doxáját. - A huszonegyedik születésnapomra kaptam anyámtól. Azóta éjjel-nappal a karomon van. Nem hiszem, hogy akadna az orosz katonák között olyan elvetemült, aki elvenné tőlem, ha megmondom neki, hogy milyen kedves emlék. Drága anyámtól kaptam.
- Én meg nem hiszem, hogy sértenéd anyád emlékét, ha egy kis időre átmenetileg szakítanál ezzel a szokásoddal - tanácsoltam neki. - Nem vagyok benne biztos, ha egyikük meglátja ezt az értékes karórát, akceptálná egyéni érzéseidet.
Baráti figyelmeztetésem ellenére továbbra is a karján tartotta az óráját. Az első "felszabadító" hullám után azonban megérkezett a második is, így jóslatom beteljesülésére sajnos nem kellett sokáig várni. Újabb látogatóink részegek voltak, messzire bűzlöttek a seprőpálinkától.
- Nyemci jeszt? - kérdezte egyikük. Mindenütt németeket kerestek, de mivel természetesen nem találtak, rátértek jövetelük valódi céljára.
- Csaszi jeszt? Davaj csaszi! - ordítozták teli torokból.
Odamentek mindenkihez. Először az egyik, majd a másik karján húzták fel a megrémült emberek kabátujját. Az én órámat nem találták meg, mert még időben becsúsztattam az ágy alatt meghúzódó cipőmbe. Tökfejű ismerősöm viszont nem vette le karjáról az emlékként kapott arany Doxát. Természetesen a vele foglalkozó zabráló orosznak szemet szúrt, és irgalmatlanul ráripakodott: - Davaj csaszi! Davaj! Bisztra, bisztra! - ordította fél araszról a szerencsétlen áldozat arcába.
Az óratulajdonos szabadkozott. Beszélt magyarul, németül és még néhány szlovák szót is elmondott, de minden hiába volt. Tiltakozása eredménytelen maradt, mert a felszabadító szovjet katona ráirányította géppisztolyát az ellenkező újságíróra, és közvetlen közelről ordította a vergődő páciens képébe: - Davaj csaszi! Joptvoje matty!
Ismerősöm szó nélkül lecsatolta féltett karóráját a karjáról, és átadta neki. A hős hadfi feltűrte gimnasztyorkájának ujját, és a már ott díszelgő legalább féltucatnyi óra mellé odacsatolta hetediknek a legújabb szerzeményét. Micsoda gyűjtőszenvedély!!!
Amikor a katonák (vagy inkább rablók?) elmentek, és becsukódott mögöttük az óvóhely ajtaja, a szerencsétlen, pórul járt ember odajött hozzám: - Igazad volt - jegyezte meg alig hallható hangon. - Nem hittem volna, hogy ilyen is megtörténhet. Ha vége lesz a nagy felfordulásnak, és az újságom ismét megjelenik, az első számok egyikében feltétlenül megírom ezt a sajnálatos esetet. Mindenképpen tudomást kell a világnak szerezni arról, hogy milyen túlkapások történtek. Remélem, elcsípik majd a tolvajt. A parancsnoka biztosan utánajár, hogy hogyan tett szert ilyen értékes holmira. Meglátod, hogy bocsánatkérések között visszakapom."

Eddig az idézet. A választ - bár a történetnek eme szálát Juth Károly nem szövi tovább - mindenki sejtheti: a naiv újságíró ismerős valószínűleg soha nem kapta vissza az óráját, s főleg nem kértek bocsánatot tőle. Az már egészen bizonyos, hogy az esetet nem írhatta meg újságja számára. A sajtószabadság nem szárnyalhatott túl a történelmi rácsokon. De nem is kellett, hogy írjon róla. Mindenki tudott az orosz katonák óraéhségéről. Kevés olyan szlogenje van a magyar történelemnek, amely ennyire tömören, lényegre törően jellemez egy korszakot, a felszabadítás-elfoglalás cseberből-vederbe korszakát, mint a "Davaj csaszi!"
Amin persze ma már nevetünk, viccek, kabarétréfák, slágerek ("Báj, báj, Szása!") poénja. Jól van ez így. A történelem akkor jó, ha már nevetni tudunk rajta.
Még szerencse, hogy kitűnő humorérzékünk van...

Fogarasy Attila

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

Modern rabszolgaság

Részletek Juth Károly önéletírásából

A Svédországban élő, vörösvári származású Juth Károly önéletrajzi írásának "Modern rabszolgaság" című részében számol be arról, mint esett orosz fogságba, és miként teltek napjai a hadifogolytáborban. A rendkívüli megpróbáltatások között nemcsak emberségüket, de humorérzéküket is sikerült megőrizniük a raboknak, ami az itt olvasható néhány szemelvényből is kiviláglik.

Élet a szovjet hadifogolytáborban

"Éljen május elseje!"

Az orosz táborparancsnokság elrendelte, hogy a proletáriátus nagy nemzetközi ünnepét, május elsejét, a hadifoglyoknak is meg kell ünnepelniök, és az általuk rendezendő nagy csődületen kivétel nélkül mindenkinek ott kell lenni.
Embermagasságú pódiumot építettek, aminek egyik sarkáról csak az akasztófa hiányzott. Az egész tákolmányt befedték vörös textillel, de úgy, hogy egyetlen tenyérnyi faanyag sem látszott sehol sem. Az ünnepély előtt kitereltek minket a barakkokból, mert senkinek sem lehetett elbliccelni a nagy megmozdulást. Mindenkinek lelkesedni kellett. Akár akart, akár nem. (...)
Először egy orosz tiszt lépett fel az emelvényre. Valamennyiünk meggyőződése szerint ő lehetett a táborparancsnok, mert ő viselte a legmagasabb rendfokozatot. Hála Istennek: rövidre fogta a mondókáját. Utána a tábor orosz katonáiból összekovácsolt kórus következett. Elég kibírhatóan nótáztak. Általunk teljesen ismeretlen, búskomor melódiájú szláv dalokat énekeltek. Meg voltam győződve arról, hogy felsőbb parancsra naponta órák hosszat kornyikáltak.
Amikor már alaposan kiénekelték magukat, egy magas nyakú szürke pulóvert viselő alak kapaszkodott fel társai segítségével az emelvényre. A fején bojtos, piros jambósapka díszelgett. Alacsony növésű ember volt, és úgy nézett ki, minta kibe csak hálni jár a lélek. Vékony volt, mint a kisujjam. Talán úgy jellemezhetném legtalálóbban megjelenését, hogy ő a megtestesítője a szúnyogcsődör prototípusának.
Bárgyú tekintettel körbenézett, és gusztustalan krákogással hívta fel magára a hallgatóság figyelmét. Magyarul kezdett bele a mondókájába:
- Elvtársak és bajtársak! Végre szabadok vagyunk!
A néhány ezer magyar és német hadifogoly hangos felhördüléssel hallgatta ezt az abszolút hülye megjegyzést. Az emelvény mögött alig négy méterre húzódott a kétsoros szögesdrót kerítés. A kiszögelléseken felállított géppuskák figyelői szüntelenül hordozzák véres tekintetüket a környező terepen. Elhurcoltak bennünket. Elszakítottak a családunktól, az otthonunktól. …és ez a hülye, mitugrász paprikajancsi meg pofátlanul a szabadságunkról mer kotyogni. Itt, ahol minden lépésünket árgus szemmel figyelik, és sorsunk az eddiginél is sokkal, de sokkal bizonytalanabb.
Hangosan lehurrogtuk, mire néhány értelmetlen szót gagyogott, és megvert kutyaként lekászálódott az emelvényről. Nagy jellemtelenség kellett ahhoz, hogy néhány ezer mindenétől megfosztott, lelkileg mélyponton lévő hadifogoly elé ilyen szemenszedett hazug és aljas mondókával kiálljon.

"Madarat tolláról, hadifoglyot hátsójáról"

Az első orvosi vizsgálaton valamennyiünket beoltottak tetraszérummal. Ennek örültünk is, mert a hadifogolytáborok higiéniája sok kívánnivalót hagyott maga után. Szakembereik osztályoztak bennünket. Erőnlétünk alapján elbírált munkaképességünk szerint négy csoportba soroltak be minket. Az első csoportba tartoztak az abszolút egészségesek. A másodikba a valamivel gyengébb erőnlétűek. A harmadikba a még gyengébbek minősíttettek. A negyedikbe pedig az úgynevezett disztrófiások, akiket már semmiféle munkára nem tudtak használni. Hálát adok az Úristennek, hogy egész hadifogolyidőm alatt mindig az első csoportba soroltak az időnként megtartott osztályozásokon.
A kondícióvizsgálatokat egészen parlagi módon végezték. A bizottság előtt letoltuk a nadrágunkat és a gatyánkat. Amikor ott álltunk a megbízott előtt meztelen alsótesttel, az megfogdosta a fenekünket, és izmaink keménységéből, nagy szakértelemmel megállapította erőnléti besorolásunkat.
A helyzet komikuma abban rejlett, hogy ezt a vizsgálatot kizárólag csak nők végezték. A dúskeblű ruszki bárisnyák alig leplezhető élvezettel tanulmányozták és fogdosták illetlen hátsó fertályunkat.

"Rongyherceg öltözködési tanácsai"

Munkára menet egy ízben az előttünk baktató kapás-bakancsos pár egyik tagja egy alaposan megnyúlt szolgabíró, masírozó partnere egy földbirtokos csemete volt. Ők is mezítláb voltak, és az ő lábujjaik között is minden lépésnél kikíváncsiskodott a sikamlós agyag.
A szolgabíró tartalékos hadnagyként szolgált, és a feltűnően magas fokú elhanyagoltsága miatt egymás közt rongyhercegnek becéztük. A fenekére feszülő nadrágon hatalmas folytonossági hiány mutatkozott, és gyalogló társa sem volt ennél elegánsabb.
Társammal egymásra néztünk, mert olyan témáról beszélgettek, ami egyáltalán nem passzolt bele a jelenlegi elvadult körülményeinkbe.
- Mondd csak, kedves barátom - kérdezte a földbirtokos csemete a társától -, hogyan állítsa össze egy magunkfajta intelligenciájú és társadalmi helyzetű ember a ruhatárát? Mik kellenek ahhoz, hogy minden alkalommal megtalálja az ember azokat a holmikat, amikre szükség van?
- Úgy gondolom, kedves öcsém - hangzott a szolgabíró válasza -, hogy ezen a területen sem szabad túlkapásokba bocsátkoznunk. Szerény véleményem szerint tökéletesen elegendő, ha egy magunkfajta csak tíz-tizenkét öltönnyel rendelkezik. (...) A színek természetesen variálódhatnak, a legvilágosabbtól a legsötétebbig. A világosabb színűek tavasszal és nyáron, a sötétebbek pedig ősszel és télen kell hogy domináljanak. Ezeken kívül zsakett, frakk és szmoking is nélkülözhetetlen. A szmokingból fehéret is ajánlok, mert a nyári társasági élethez ez szükséges. Szinte nélkülözhetetlen. Okvetlenül csináltass ilyent is. A cipőd színét mindig a felvett öltöny tónusa határozza meg. Lovagláshoz, teniszhez és más általad űzött sporthoz is megfelelő módon be kell rendezkedned, és felszerelni magad a szükséges holmikkal.
- Igen - hangzott a megértő tudomásulvétel -, valahogyan én is így képzeltem el a szükséges ruhatár összeállítását.
A mellettem sündörgő társammal összenéztünk. Mindkettőnk szája keserű mosolyra torzult. Csak nehezen türtőztettük magunkat, hogy ne szóljunk bele ebbe az épületes - de főleg a körülményeink között nevetséges -, társalgásukba. Legszívesebben talán így: "Ti hülyék! Mindkettőtöknek kilóg a feneke a nadrágból. Nincs egyetlen zsebkendőtök sem, mert láttuk az előbb, hogy a szolgabíró úr a felszabadítóink által rendszeresített léglökéses zsebkendőt használta: magyarán szólva markába fújta a taknyát, és kivágta az anyaföldre, mint az osztrigát. Meg aztán azt sem tudjátok, hogy a közeljövőben mivel tölthetitek meg bendőiteket. Kaptok-e burizst, ami már hetek óta az étlapunkon szerepel? Hogyan álmodozhattok 12 rend ruháról, frakkról és fehér szmokingról?"
Természetes dolog, hogy nem szóltunk bele a beszélgetésükbe. Miért zavarjuk őket boldog, önfeledt álmodozásukban? Hiszen ezek a párbeszédek olyanok voltak, mint a narkotikum. Tartották bennük is, meg bennünk is, és még nagyon sokunkban a lelki egyensúlyt. Nélkülözhetetlen volt a múlt átélése. Nem volt közöttünk senki, aki arra gondolt volna, hogy itt rohadunk meg ebben az átkozott országban.

"A jóllakottság szintjei és a magábalapátolási elméletek"

... élelmezésünk a hullámvölgy szakaszába ért. A reggelire bekebelezett híg leves, valamint az ebédre és vacsorára kapott vízben főtt gersli - ami olyan rossz volt, hogy még a kanál sem állt meg benne - valamennyiünknek beadott. Pszichikailag és fizikailag egyaránt. (...)
A jóllakottság eléréséhez a legkülönbözőbb étkezési technológiák láttak napvilágot. A legtöbben kidolgoztak egy "magába-lapátolási" elméletet, és azt alkalmazták moslékoláskor. Pedig igazán mindegy volt, hogy hogyan kerül a korgóan üres gyomorba az az egy szelet korpás kenyér és a három-négy deci híg leves, aminek a tetején hébe-hóba piciny olajkarikák úszkáltak diszkrét távolságra egymástól. Hűvösebb napokon ezek az atomnyi zsiradékok pötytyök alakjában rakódtak le a csajkánk lehűlt oldalára.
Vizet korlátlan mennyiségben fogyaszthattunk, és volt közöttünk néhány kapitalista sótulajdonos, akik a birtokukban lévő NaCl-lel ízesítették lucullusi lakomájukat.
Az egyik táplálkozási módszer feltalálója váltig hangoztatta, hogy legelőnyösebb a kenyeret apró darabokra trancsírozva a csajkába tenni, és ráönteni a forró levest, amitől az megduzzad, és többnek látszik.
Egy másik társunk letette a garast a leves kanalazása vagy ivása mellett a kenyér egyidejű harapdálása mellett.
Voltak olyanok, akik előre megették a kenyerüket, és utána itták vagy kanalazták a levest, ami a gyomrukban nőtt meg a duplájára. Akadtak olyanok is, akik az életüket tették volna arra az elméletre, hogy legkönnyebben úgy érik el a jóllakottság érzését, ha csemegeként utoljára majszolják el az egy szelet korpás kenyerüket.
A különböző módszerek feletti vita mindvégig megoldatlan maradt, mint az emberiségnek az a problémája, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás.

"Főzőcskézés hanyatt fekve"

A beállott ételhiányos korszakban mindenki főzött. Esténként, amikor a félhomályban hanyatt fekve, korgó gyomorral bámultuk a mennyezetet, csak úgy röpködtek a levegőben a legínycsiklandozóbb magyar és francia ételkülönlegességek: töltött káposzta, vesevelő tojással, rántott csirke, töltött borjú, Eszterházy-rostélyos stb. Kinek, mi volt a kedvenc étele.
Pórias lelkivilágomra jellemző, hogy gyakran éreztem számban az ecetes krumplisaláta fanyar ízét. Mit nem adtam volna egy csajkára valóért!
A szolgabíró-földbirtokos pár is témát változtatott. Ők is átsiklottak a gasztronómiára. Egy alkalommal - munkára való baktatás közben - a paprikás csirke körül röpködtek gondolataik:
- Mondd csak, kedves bátyám - szólalt meg a földbirtokos csemete -, hogyan készíti feleséged őnagysága a paprikás csirkét?
A kérdezett a legnagyobb mélységig belemerült az ételköltemény gyártási technológiájának ismertetésébe. De nem tudta befejezni szabadelőadását, mert az előttük gyaloglók a nokedlinál abbahagyatták vele…

"Méghogy a disznó piszkos állat!"

Táborunk közelében az intézményhez beosztott tisztek életszínvonaluk kapitalista szintre való emelésének érdekében egy elég nagy kapacitással rendelkező gazdasági udvart létesítettek. Kacsa, liba, csirke, disznó, tehén, borjú mind megtalálhatók voltak ezen az aránylag szűk területen. Az állatok gondozására néhány mezőgazdasági szakképzettséggel rendelkező tisztet és paraszt legénységet kényszerítettek.
Egyik verőfényes őszi napon még külön tizenöt főt vezényeltek az állandóan ott ügyködők segítségére. Ennek az volt az oka, hogy a voronyezsi körzet hadifogolytáborainak legfőbb parancsnoka jött ellenőrzésre, és egyúttal a foglyokkal azonos státuszban lévő állatállományt is megszemlélte.
A kivezényelt erősítés feladata a disznók és a malacok megfürdetése és lecsutakolása, valamint az ólak kitakarítása, rendbe hozása és meszelése volt. Az egész tábor napokig nevetett azon, hogy elrendelték a sertésállomány tisztába tevését. Valamennyit megmosdatták. Szappannal és körömkefével.

Magyar hadifoglyok egy szovjet kolhozban

A táborparancsnok körlevélben tájékoztatott bennünket arról, hogy tíz huszonöt főből álló csoport a környék kolhozaiba kerül kihelyezésre, hogy az elmaradt mezőgazdasági munkákat elvégezzék. Kérte, hogy alakítsunk ilyen létszámú csoportokat a kimenni szándékozókból, és a névsorokat adjuk le a parancsnokságon.
A szomszéd barakkban lakókkal mi is öszszeállítottunk egy huszonötös csoportot. De egyáltalán nem a segíteni akarás sugallta ezt az elhatározást, hanem a jobb ellátás reménye. Feltételeztük ugyanis, ha a kolhoz vezetősége munkateljesítményt akar tőlünk, akkor etetnie kell minket. Valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy vendéglátóink "észbontó" munkatempóját játszva átvesszük és tartani tudjuk minden különösebb megerőltetés nélkül.
Listánk átadása után két nappal megérkezett a kolhoz teherautója - egy öttonnás Studebacker -, hogy az új munkahelyünkre szállítson minket. A jókora kocsin mind a huszonöten - még a kolhoz puskás embere is - kényelmesen elhelyezkedhettünk. A fogolytábor nem adott őrszemélyzetet, és egész ottlétünk idején a kolhoz embere vigyázott ránk. A francia Flaubert gyár egy muzeális terméke volt a fegyvere, amit vállszíj helyett kendermadzaggal akasztott a nyakába vagy a vállára. Fegyvere láttán néhányan elgondolkodtunk, és tanakodtunk: vajon ezzel az ősrégi tákolmánynyal lehet-e egyáltalán lőni?

Mintegy harminc kilométernyi "mixelés" után célba értünk. Megérkezésünkkor - fehérruhás lányok helyett - a hatnapos szakállal rendelkező "nacsalnyik", a kolhoz vezetője fogadott. Tájékoztatott a feladatunkról, szállásról, étkezésről és - Uram bocsá’ - még a szabadidőről is beszélt.
Rokonszenves embernek látszott, mert azok közé a kevesek közé tartozott, akik már a megszokottak szerint nem neveztek bennünket lebecsmérlően rohadt fasisztáknak. Azt hiszem azért, mert tudta, ha ezt a "megtisztelő" megszólítást alkalmazza, nem lesz köszönet a szövetkezet részére végzett munkánkban. Kényszerűségből volt udvarias velünk szemben. A szükség vitte rá, hogy megtűrjön bennünket.
A kialakított csoportokat személyesen kísérte el a szállásaikra. Régebbi ismerőseimmel egy négyes csoportot alakítottuk. Egy Lipcsében végzett gépészmérnök, egy okleveles közgazdász, egy gépésztechnikus és jómagam voltunk a csoport tagjai.
A központi konyhától alig száz méterre volt a szállásunk. Egy kívülről elég tisztának tűnő kisablakos parasztházban.
Belépésünkkor egy tehén, két kecske és néhány tyúk üdvözölt bennünket. Csak az istállón keresztül juthattunk be a lakásba, ami mindössze egyetlen jókora szobából állott. Két lépcsőfokkal magasabban volt a szintje, mint az istállóé. Az egyik sarokban hatalmas, rakott kemence terpeszkedett. A háziak hálószobának rendezték be a padkáját. Egy öreg házaspár volt a házigazdánk. Mindketten valahol hatvan és hetven körül lehettek. Mindig végtelenül barátságosak voltak velünk.
A szoba egyetlen ajtaja az istálló felőli fal közepére esett. A tőle balra lévő sarokban egy L-alakú lócát, a lóca előtt pedig egy megfelelő méretű asztalt találtunk. Az asztal fölött a sarokban egy jókora ikon lógott. Az ajtótól jobbra lévő vizespadra két vízzel csordultig megtöltött alumíniumvödröt állítottak. A vödrök között egy füles bögre volt, amit ivásra használtak. Végül a vizespad mellé egy öreg konyhakredenc került. Ilyen volt egy öreg orosz paraszt lakása.

Szemmel láthatólag nagyon szegény házigazdát fogtunk ki.
Hálóhelyeinket az egyik fal mellett választottuk ki. Minden este friss szalmát hoztunk magunkkal, a régit pedig a háziak gondjára bíztuk. Ők örömmel elfogadták. Végtelenül hálásak voltak ezért a nekünk semmibe sem kerülő ajándékért.
Nagyon megsajnáltuk a két kis öreget. Nem volt semmijük. Fogalmunk sem volt arról, hogy miből élnek, és mit esznek.
Körülbelül két hónapig laktunk náluk. Ezen idő alatt minden istenáldotta napon mind a négyen megtöltöttük kenyérzsákjainkat azzal, amivel aznap dolgoztunk. Búzát, árpát, rozsot, krumplit, cukorrépát, borsót és napraforgómagot hoztunk nekik. Ez a mennyiség szemes holmiból legkevesebb harminc kilót tett ki, amihez hozzájött még egy nem várt éjszakai műszak "termelése" is.
Szállásadóink tisztában voltak azzal, hogy amit tőlünk kapnak, azt a kolhozból lopjuk, de az sem nekik, sem pedig nekünk a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem okozta. A mi okunk legmesszebbmenőleg humánus volt, ők pedig földhözragadtságuk miatt rá se fütyültek a kapott javak eredetére.
Alig néhány napos kolhozi tartózkodás után mind a négyen megállapítottuk, hogy itt mindenki lop. Ki nyíltan, ki burkoltan, de határozottan és sokat lopnak.

A kolhoznak volt egy ménkű nagy betonpadozatú hodálya, ahol húszan-harmincan is eldolgozgattak. Különféle magokat szelektáltak, zsákokat, zöldségféléket válogattak és raktak lapos ládikókba.
Egy szép napon a szövetkezet vezetője elutazott. Ezt az ellenőrzés nélküli időintervallumot igyekeztek kihasználni a beosztottak. A kolhoz néhány tagja tudott olyanról, amiről a vezetőjüknek halvány fogalma sem volt. Jelen esetben például kinyomozták, hogy a hivatalosan nyilvántartott állatállomány eggyel kevesebb, mint a tényleges. A létszámtöbblet egy szépen fejlett borjú formájában mutatkozott.
A "nincs itthon a macska, táncolnak az egerek" elv alapján szegény kis boci távozott az élők sorából. Nők, férfiak egyaránt szorgoskodtak a felosztásánál. Mivel nem voltak sokan a ludasok, mindegyiküknek elég szépen jutott a világos színű, finom borjúhúsból.
Már közel voltunk illegális tevékenységünk fináléjához, amikor a figyeléssel megbízott társuk lélekszakadva berohant a helységbe: - Nacsalnyik igyot! (Jön a főnök!) - ordította szinte magából kikelve.
Mire tíz perc múlva a nacsalnyik odaért, a legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni a nemrég lezajlott eseményeknek. Bennünk, foglyokban már megbíztak, és nem tartottak attól, hogy kikotyogjuk a dolgot.

Még október közepén is találtak a részünkre elfoglaltságot. A szövetkezet cséplőgép-kapacitásának elégtelensége miatt a betakarítás utolsó üteme, a cséplés még mindig tartott. Néhány alkalommal előfordult olyan is, hogy az éjszaka lehullott havat munkánk megkezdése előtt le kellett takarítani az asztagokról. Sok volt még mindig az asztagba nem rakott szanaszét heverő kévekereszt, amiknek a földdel érintkező alsó része az őszi esőzés miatt alaposan megrohadt. Olyan groteszk helyzet is adódott, hogy hóviharban indultunk el csépelni.
Egyik társunk - aki Keszthelyen végzett gazdász volt - felbecsülte, hogy a szövetkezet legalább 20 %-os szemveszteséggel dolgozott, ami magyar viszonylatban elképzelhetetlenül magas lett volna. Ilyen még nem fordult elő. A rosszul szervezett munka ilyen hatalmas ráfizetést eredményezett náluk.

Október utolsó napjaiban az idő nagyon viszontagságosra fordult. Minden jel arra mutatott, hogy rövidesen megszűnik az eddig kellemesnek tartott kihelyezésünk, mert mezőgazdasági munkát már nem tudnak nekünk adni. Visszamegyünk a fogolytáborba.
Öreg házigazdánk és felesége az utolsó reggelen vendégül látott bennünket. Egy nagy csuhun (3-4 literes vasfazék) hajában főtt krumplit tettek az asztalra, és mellé egy nagy köcsögben tejet. Még kevéske sót is előkerítettek valahonnan, pedig az a háború utáni időkben a legtöbb helyen hiánycikk volt.
Az étkezés megkezdése határozottan ünnepélyes volt. Az öreg paraszt valahonnan a kemence tájékáról előhozott egy három-négykilós gömbölyű kenyeret. Kezében a mindennapival megállt a sarokban felfüggesztett ikon előtt, és felajánlotta a képen látható Máriának és kis Jézusnak. Az ünnepélyes aktus pravoszláv módra, sűrűn magára hányt keresztek kíséretében történt.
A szertartásos és egy kicsit megható megnyitás után előbb magának, majd utána valamennyiünknek tört egy jókora darabot a kenyérből. Nem vágta, hanem törte.
Egyáltalán nem tagadom, hogy mind a négyen egy kicsit elérzékenyültünk. Ezt az érzésünket még az is fokozta, hogy amikor végleges búcsúzáskor kezet fogtunk az öreg nénivel, mindegyikünk markába csúsztatott egy keménytojást.

Karácsony a fogolytáborban

1945 karácsonyát a Voronyezs közelében lévő uzmányi hadifogolytáborban éltem át Jáky Lajossal, Pelényi Mártonnal, Szauer Istvánnal és Janka Andrással együtt. (Valószínűleg voltak még ott mások is Vörösvárról, rájuk azonban 55 év távlatából már nem emlékszem.)
Valamennyien vártuk a karácsonyt, de féltünk is tőle. Már alig választott el bennünket egyetlen hét a jeles ünneptől. Azonos sorsú tábori lelkészünk közölte velünk, hogy a Szentestén a legtágasabb szálláson - ahová négyszáz ember is befért - misét fog tartani. A magyar táborparancsnokságnak megígérték az oroszok, hogy adnak a papnak bort is a mise megtartásához.
Tekintettel lelki és testi fáradtságukra a foglyok többsége ellenezte az éjféli misét, így este nyolc órai kezdésben állapodtunk meg. Azt gondoltuk, hogy ekkorra a vacsora osztása is biztosan befejeződik.
Futótűzként terjedt a hír, miszerint ünnepi fogásként bablevest fogunk kapni vacsorára. Ez a másutt közönséges étel a szögesdróton belül delikátesz jellegű volt, mert néhányunkon kívül - akik kolhozban dolgoztunk - még senki sem jutott hozzá ilyen ínycsiklandozó csemegéhez.
A vacsora kiosztása általában pontosan történt, és csak a legritkább alkalmakkor késett, de akkor sem többet negyedóránál. A szakácsok gyorsan belemerték a híg löttyöt az orruk elé tartott csajkákba. Ezt karácsonyra is így kalkuláltuk, de számításainkba durva hiba csúszott. Az étel kiosztását ugyanis este hatra már be kellett volna fejezni, de ekkor még bele sem fogtak a főzésébe. Az oroszok által beígért nyersanyag még valahol úton volt. Minden percben várták a megérkezését. A szállások állandó futárszolgálatot tartottak a konyhával.
Hét órakor kénytelenek voltunk a mise kezdetét egy órával kitolni. Fél kilenckor azonban még se híre, se hamva nem volt a beígért "ünnepi" vacsora nyersanyagának. Egyöntetűen elhatároztuk, hogy nem várunk tovább. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk a mise kijelölt helyére.
A szertartás megkezdése előtt félórával már több mint kétszázan szorongtunk a szűknek bizonyuló teremben. Komor, magukba néző emberek. Jóformán valamenynyien. Azt hiszem, nem hazudok, ha azt állítom, hogy csak a testünk volt jelen. Lélekben mindenki otthon járt. Halkan, diszkréten morajlott a tömeg, de a mormogásból tisztán és érthetően kivettem néhány mondatfoszlányt.
- Hidd el, pajtás - hangzott tőlem néhány méterre -, ez már a negyedik karácsonyom a családtól távol. A kislányom már majdnem ötéves, de még sohasem vártuk együtt a Jézuskát.
- Talán mákos meg diós bejglit is esznek otthon - ütötte meg a fülemet egy vékony hang. - Azt mindig anyám süti. Nagyon jóízű mindig.
A dörmögés lassan-lassan torokköszörülésbe és szipogásba ment át, mindenki elérzékenyült. Már otthon ültünk valamennyien a dúsan terített karácsonyi asztalnál, a családfő helyén, s átéltük, amint gyermekeink, feleségünk, szüleink, testvéreink és más közeli rokonunk boldogságtól kipirult arccal átadják magukat a kölcsönös szeretet érzésének.
Körülnéztem. Mindenki a szemét törülgette. Volt, aki az utolsó, még el nem rongyolódott otthoni zsebkendővel, volt, aki csak egy arra alkalmas tiszta kapcadarabbal.
Megkezdődött a latin nyelvű szentmise. A celebrálásnál két másik tábori lelkész és a sorainkból verbuvált ministránsok segédkeztek. Az evangéliumot a miséző pap olvasta fel. Ezt egy jó háromnegyedórás, tüzes, hazaszeretettől és töretlen hittől átfűtött lázító beszéd követte. Egyikünk se hitte volna a vidám, gyakran tréfálkozó tábori lelkészről, hogy ilyen nagyszerű szónok. Egyik mondata - amikor már kellőképp belelovalta magát a beszédbe - így hangzott: "A mai Szentestén ne az ateisták által beígért bablevest várjuk, hanem az Úristen végtelen kegyelmét!"
Kevesen voltak közülünk, akik meghatódottság nélkül imádkozták végig a majdnem fél tizenkettőig elhúzódó szertartást.
A sok kemény órát átélt férfi könnyes szemmel énekelte el a szentmise végén nemzeti imádságunkat: Isten, áld meg a magyart.
Sok protestáns is részt vett a misén. Nem volt különbség közöttünk. Nekik is, meg nekünk is magyar az Istenünk. Hozzá imádkoztunk valamennyien.

Éjféltájban érkeztünk vissza szállásunkra. A vacsoráról még mindig nem tudtunk semmit. Alig negyedórát beszélgethettünk talán - zaklatottságunk miatt ez is nehezünkre esett - amikor a futár lihegve közölte, hogy a várva várt nyersanyag megérkezett. A szakácsok nyomban nekiállottak az étel elkészítésének.
Korgó gyomorral vártunk a "mennyei" lakomára. Már legalább húsz órája nem ettünk semmit. szentül meg voltunk győződve arról, hogy vendéglátóink szánt szándékkal késleltették a nyersanyag megérkezését. No de, kibírjuk! Ennél rosszabbat is átvészeltünk már. Nem először éheztetnek minket.
Egyik akasztófahumorral megáldott társunk megjegyezte, az is lehetséges, hogy a karácsony esti vigília megtartására kényszerítenek így bennünket. Persze, lehurrogtuk az ízléstelen megjegyzés miatt. Rabtartóinkról nem tételeztünk fel ilyen mérvű fejlettséget.
Becslésünk szerint éjjel két óra lehetett, mire a konyhások belekezdtek a vacsora kiosztásába. Mindenki izgatottan várt a finom falatokra. Azok azonban, akik előttünk álltak a sorban, az oly annyira áhított vacsorát egymás után a hóba borították.
Csodálkoztunk egy kicsit ezen, de amikor a mi edényünkben is már ott hullámzott a bablevesnek keresztelt moslék: megértettük indulatos mozdulatukat. Félliternyi zavaros lé alján négy-öt kőkemény babszem árválkodott. Ez volt a várva várt ünnepi vacsora. Szép sorban valamennyien mi is kiöntöttünk a zavaros löttyöt a hóra.
Szállásainkra visszaérve ki-ki elővett azután egy-egy korábbról megmaradt, féltve őrzött száraz kenyérdarabot, s egy jó pohár hideg vízzel próbáltuk meg leöblíteni keserű szájízünket.

Hazatérés a fogolytáborból

Végre elérkezett az évek óta olyan türelmetlenül várt pillanat, és elindult velünk a vonat hazafelé, Magyarország felé! - Mi pedig rajta voltunk. Mi voltunk az utasok. A sokat kínlódott, meggyötört utasok. Szabadjegyünk volt.
A kocsik ajtaja tárva-nyitva volt. Nem csukták be a tolóajtókat, és szabadon áramlott be a levegő. De milyen kellemesen más illata volt! A kitámasztó rúdra könyökölve néztük a mellettünk elsuhanó tájat.
Egy álló hétig utaztunk. Ezen idő alatt viszonylagos szabadságot élveztünk. Ha megállt a szerelvényünk, kiszállhattunk belőle, de az állomás területét nem hagyhattuk el. Nem is mentünk volna el a világ minden kincséért sem a vonat közeléből. Nehogy váratlanul elinduljon, és mi lemaradjunk róla. Számtalanszor tapasztaltuk már, hogy a vonatokat suttyomban szokták útjukra küldeni. Mindenféle dudálás, trombitálás vagy fütyülés nélkül.
A Pjatgorszk-Armavir-Krasznodar-Jassi (Jászvásár) útvonalon haladva megérkeztünk a sokak által már nagyon jól ismert, hírhedt focsani fogolytáborba. Itt már magyarok és németek igazgatták a tábor életét, de kizárólag csak adminisztrációs tevékenységet bíztak rájuk. Fogalmam sem volt, hogy hányan lehettünk ott, de a háború utolsó évében több mint harmincezer foglyot gyömöszöltek a kerítésen belülre.

Megérkezésünk után nyomban ellenőrizték személyazonosságunkat. Orvosi vizsgálaton is átestünk, amin a magától értetődő fő téma az SS-vércsoport tetoválásának keresése volt.
A tábort nem hagyhattuk el. A kerítésen belül azonban szabadon mozoghattunk. Leggyakrabban a barakkok közt róttuk az utat, és ismerősöket kerestünk. A rengeteg jelenlévő között a legtöbben rábukkantak egy-egy régen nem látott ismerősre, rokonra vagy barátra, akit magában már rég eltemetett. Jómagam sem voltam kivétel.
Egyik sétám alkalmával hozzám vánszorgott egy feltűnően rossz fizikai erőnlétben lévő ember, akin a lelki válság ismérvei is felfedezhetők voltak.
- Jó napot, fiatal úr! - üdvözölt.
Fogadtam a köszönését, és elmerengve néztem az előttem álló csupa csont és bőr embert. Hiába törtem a fejem, sehogyan sem tudtam az ismerőseim közé besorolni.
- Nem ismer meg, ugye? - kérdezte.
- Ne haragudjon érte, de nem - válaszoltam. - Bármilyen erősen is próbálok emlékezni, nem tudom, hogy kicsoda. Az azonban kétségtelen, hogy valahonnan ismerjük egymást.
- Fetter István vagyok, a hentes és mészáros - adta meg a felvilágosítást. - A háború előtt is, meg alatt is nálam vásároltak a szülei.
Alig tudtam palástolni a meglepetésemet. Ezt az embert nem ilyennek ismertem. Pirospozsgás arcú, élénk szemű, mosolygós, jóval 100 kilón felüli alkatú volt. Most pedig sápadt, beesett szemű emberi váz, aki a régi, megszokott testsúlyának még a felét sem nyomja.
- Pista bátyám! Mit tettek magával? Nehéz volt a fogság, ugye? - kezdtem bele a társalgásba. Úgy éreztem, hogy jól esik neki néhány szót váltani olyannal, akit régóta ismer.
- Bizony, amint látja, nem sok maradt belőlem. Alaposan lefaragták rólam a felesleget. Csak abban bízom, hogy az otthoni szabad levegő és a házi koszt, meg a család valahogyan csak helyre rángat.
Hazatérve azonban a mi derék hentesmesterünk cukorbeteg lett, mert az évek hosszú során keresztül megszokott fogolymoslék után a szervezete nem fogadta be a hazai ételeket. A következő évben az egyik lábát térd alatt amputálni kellett. Még néhány évig csonkán, betegen húzta, aztán visszaadta lelkét teremtőjének.

A táborban ismét elkezdődött a várakozás. Nem volt messze az állomás, és így állandóan figyelhettük az érkező és induló szerelvényeket. Reggel az első dolgunk az volt, hogy kerestünk egy sok csukott kocsiból álló veszteglő szerelvényt.
Körülbelül tíz nap eltelte után indították útjára - most már végérvényesen Magyarországra - az első transzportot. Szerencsétlenségemre nem a latin, hanem a cirill ABC szerint csoportosították a hazaszállítandók neveit. Vezetéknevem kezdőbetűje miatt ezért a hazaszállítandók névsorában az utolsók közé soroltak be. Emiatt pontosan harminchárom napot rostokoltam a táborban, várva a sorra kerülésre.
Az egyik diákkori ismerősömmel hozott össze a sors. Hosszan elbeszélgettünk közös fiatalságunkról, és gondolatban felidéztük a vonattal bejáró diákok legtöbbször ártatlan csínytevéseit, amikben annak idején részt vettünk. Leggyakoribb témánk azonban az egyre bizonytalanabbnak tűnő jövőnk lett. Egyikünk sem tudta még, hogy mihez kezd, ha ennek a nem mindennapi kalandnak lelki és testi megrázkódtatásán átvergődik. De nem is tervezhettünk semmit, mert tájékozottságunk a nullával volt egyenlő.
A végleges megszabadulásra váró foglyok - mert még sajnos mindig azok voltunk - pszichikai erőnlétét a tábor vezetősége igyekezett egy kicsit felsrófolni. Az udvar egyik sarkában lévő hatalmas szabadtéri színpadon minden este, hacsak nem esett az eső, hangversenyeket rendeztek. A németek által szervezett mintegy 50-60 fős jazz-zenekar melankolikus számokat adott fújt, dobolt, húzott és ütögetett, de hiába.
Bennünk csupán egyetlen hatalmas érzés vert tanyát: a honvágy. Este, ha letettük magunkat a priccsünkre, mindenki ugyanazon gondolatokkal aludt el: Mit hoz a holnap? Jön-e értünk a szerelvény vagy nem? Meddig kell még várakoznunk? Sokáig már egyikünk sem bírja ezt a tétlen, reménytelen várakozást! Az elmúlt három év nem volt elég büntetés a bűneinkért?

Végre elérkezett számunkra is a szabadulás napja. Megint félmeztelenre vetkőztetve álltunk egy SS-szakértő bizottság előtt, pedig a célegyenes végén már megszólalt a kisharang. Jelezte, hogy megkezdődött az utolsó kör: a finis!
Királyhágó, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad. Mindenütt magyar beszéd és szíves fogadtatás. Az erdélyi magyar városok állomásain traktáltak bennünket étellel, itallal, édességgel, gyümölccsel és jó illatú magyar virággal. Szinte diadalmenet számba ment minden egyes erdélyi megállásunk. Mintha nem is hadifogságból, hanem világhódító körútról érkeznénk vissza. Nem viszsza, hanem haza. Igen: haza. Erdélyben már éreztük valamennyien, hogy Itthon vagyunk.
Áthaladtunk a szégyenletesen kitűzött trianoni határon, és Debrecen felé robogtunk.
A pályaudvarra való befutásunkkor megrökönyödve és elszorult szívvel láttuk, hogy szerelvényünket minden oldalról egyenruhába bújtatott géppisztolyos alakok veszik körül. Szinte nyüzsögtek. Néhányunknak könny szökött a szemébe, és hangtalanul kérdezgettük magunktól: Ez valóban Debrecen? Nem tévedtünk el? Tényleg hazaérkeztünk Magyarországra? Akkor mi a fenét keresnek itt ezek az ismeretlen maskarába bujtatott katonák?
Kiszálltunk a vonatból. A vállamon német járőrtáskám himbálózott. Benne az öszszes vagyonom. Egy imitt-amott már behorpadt, gömbölyű alumíniumcsajka, egy kanál, egy félliteres befőttes üveg, ami az ivópoharam is volt, és egy kis darab áttetsző mosószappan betekerve két zsebkendőnyi törülközőmbe, ami fiatal korában kapcaként szolgált. Ezeken kívül zsebemben egy jó maréknyi mahorka, néhány ficli újságpapír és egy skatulya gyufa. Volt még egy kékszélű zsebkendőm is, amit két és fél éven keresztül gondosan megőriztem. Kicsit pókhálószerű ugyan, de tiszta, mert a kolozsvári állomás ivókútjánál alaposan kimostam.

Nem kellett sokat gyalogolnunk a közelben lévő laktanyáig. Ez a középület talán kétszáz méterre lehetett. Itt kaptuk meg a végső elbocsátást.
Az odafelé vezető utunkat jobbról is, balról is a hadifoglyokat hazavárók szegélyezték. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek. Kétségbeesett arccal, mélyen ülő szemekkel néztek bennünket. A legtöbbjük felnagyított képet tartott a kezében. Görcsösen szorongatva nyújtogatták felénk:
- Nem találkozott egyikük sem a fiammal? - esengett egy idős néni. - Kovács Jóskának hívják és a hármasoknál szolgált.
- Melyikük tud valamit az uramról? - tartotta felénk féltve őrzött kincsét egy bekötött fejű asszony. - Több mint három éve nem tudok róla semmit.
- Katona bácsik, az apukám nem jött haza a vonattal? - kérdezgetett mindenkit egy rosszul öltözött kislány, és könnyes volt a szeme.
Apák, anyák, feleségek, nagyszülők, gyerekek, unokák és menyasszonyok végtelen sora. Tragikus látvány volt. Könnytől csillogó szemek, reménykedő tekintetek, és sok-sok lemondó szomorúság.
Még most is - több mint fél évszázad eltelte után - magam előtt látom ezt a drámai jelenetet. Élesen és kitörölhetetlenül megmaradt bennem.
Bizony szomorú fogadtatás volt. Ennél szomorúbbat el sem lehetett volna képzelni…

Végre eljutottunk a laktanyába. A folyosón az egyik szoba előtt sorba állítottak bennünket. Senkit sem hívtak be, hanem amikor valaki kijött onnan, automatikusan sor került a következő fogolyra.
A szobában három asztal volt. Mindegyik mögött egy tiszt ült.
Alig félóra várakozás után sor került rám. Odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol senki sem volt. A tiszt kitett egy A/4-es nagyságú űrlapot maga elé. Erre jegyezte fel a kérdezett személyi adataimat: név, anyja neve, születési hely, idő, a katonai bevonulás ideje, helye, rendfokozat, frontszolgálat stb. Az utóbbira feltűnően részletesen kitért.
Adataim feljegyzése után a szobában sorakozó szekrények egyikéhez ment, ahonnan rövid ideig tartó matatás után kiemelt egy fekete borítólapos dossziét. Fellapozta. Az általa kiállított űrlap és az irattartó dokumentációját összehasonlította, majd feltett még néhány kérdést, és kiállította az elbocsátó levelemet.
Ez a nyílt paranccsal egyenlő értékű okmány ingyenes utazásra jogosított Debrecenből a közölt lakóhelyemig.
A papírral együtt öt forintot is kaptam. Szép, gömbölyű, általam nem ismert, sohasem látott érmét.
Amikor a dokumentáció és a "hatalmas" összeg átvételét aláírásommal igazoltam, kezet fogott velem, és kiküldött a bejárattal szemben lévő jobboldali ajtón.
- Nincs több dolgunk magával - mondta. - Utazhat haza. Sok szerencsét kívánok az új demokratikus társadalomban.
A szobának balról is nyílott ajtaja. Akiket azon keresztül küldtek ki: elvesztek. A fekete dossziéban összegyűjtött papírjaik terhelő adatai alapján háborús bűnösnek minősültek. Nyomban letartóztatták őket, és bírósági eljárás indult ellenük.
Később - hónapok eltelte után - értesültem arról, hogy egyik társamat, akivel együtt kínlódtuk át a fogságot, népbíróság elé állították és kivégezték. Csendőr főhadnagy volt.

Amikor kiléptem a laktanya kapuján, megálltam az utcán. Balkezem a zsebemben volt - mert még zseb is akadt a nadrágomon - és szorongattam a hideg pénzdarabot. Elgondolkoztam, és befelé mosolyogtam groteszk helyzetemen:
1945. február 5-e és 1947. július 27-e között voltam, akaratom ellenére "keleti tanulmányúton". Ez a rám kényszerített "szórakozás" egész pontosan 903 napot vett el az életemből. Órákban kifejezve: 21 672 órát. Hacsak hat órát dolgoztattak is naponta, akkor is 5400 óráig vették igénybe a munkaerőmet. Erre az 5400 órára összesen öt forint munkabért kaptam. Ez az összeg 0,00092 forint órabérnek felel meg.
Már nem emlékszem arra, hogy mire költöttem ezt a "hatalmas" összeget, de az biztos, hogy nem kezdtem új életet vele.
Letargikus állapotban baktattam az állomásra. A néhány óra múlva induló vonattal - ami az eddigi utazásaimhoz hasonlóan szintén marhakocsikból állott - erősen redukált reményekkel elindultam ismeretlen sorsom felé...

Juth Károly

Vörösvári Újság

Vissza az elejére

Karabélyokkal az orosz tankok ellen

Egy szemtanú beszámolója az 1956-os vörösvári eseményekről

1956: A ma ifjúságának egy történelmi dátum, nekünk, idősebbeknek nemcsak fiatalságunk nosztalgikus emléke, hanem egy sorsalkotó korszak, melynek akarva-akaratlanul résztvevői voltunk.

Frissen szerzett érettségi bizonyítvánnyal és technikusi oklevéllel éppen csak elhelyezkedtem a tanintézet által vezérelt első munkahelyemen, amikor egy októberi napon, nevezetesen 23-án délután kiléptem a Kőbányai úti gyár kapuján, s villamosra vártam. Bár naponta hallgattam a Szabad Európa Rádió adását, s figyelemmel kísértem a különböző irodalmi fórumok, köztük a Petőfi kör reformokat sürgető megnyilatkozásait, mégis váratlanul értek azok az események, melyeknek ezen a délutánon tanúja voltam.
A villamos nem jött. Gyalog indultam a nagykörút irányába. A villamos ott sem jött, de jöttek a MATEOSZ autók (TEFU) platójukon zsúfolásig tömve emberekkel, piros-fehér-zöld zászlókkal. Az egyikre felkapaszkodtam, kórusban skandáltuk: "Új pártvezetőséget minekünk - Rákosikból elegünk!" "Nagy Imrét vissza!" Mire a Nyugati pályaudvar közelébe értünk, rigmust váltottunk: "Vesszen Gerő!" és "Ruszkik haza!"
A háború óta eltelt 10 év tapasztalatai alapján megijedtem, ennek már a fele sem tréfa. A Nyugati pályaudvarnál leugrottam a kocsiról és irány Pilisvörösvár. Másnap megkíséreltem még eljutni a munkahelyemre, de csak Óbudáig ment a vonat. Számomra ismeretlen emberek szálltak fel, és közölték: általános sztrájk van, mindenki forduljon vissza. Én a barátaimmal felkapaszkodtam az első hazafelé induló tehervonatra és hazamentem.
Természetesen hajtott a kíváncsiság, és elcsavarogtam a faluba. A községháza előtti téren néztük, hogy dübörögnek Budapest irányába a szovjet tankok. Egy általam is ismert vörösvári katonatiszt megjegyezte: "Ezt már nem lehet visszacsinálni, de most adunk az oroszoknak." Ekkor döbbentem rá a helyzet komolyságára: ha már a katonatisztek is…
Összeverődve néhány volt osztálytársammal most már felbátorodva elindultunk a Fő úton felfelé. A Művelődési Ház előtti gyalogátkelő tájékán találkoztunk két helybéli rendőrrel, úgy emlékszem az egyik az akkori őrsparancsnok volt. Egyikünk felszólította őket, távolítsák el sapkájukról a vörös csillagot. Legnagyobb csodálkozásomra szó nélkül teljesítették óhajunkat.
Egyre merészebbek lettem én is. Gyerekkori barátommal október 27-én elindultunk kerékpárral Budapestre fizetési előlegünkért. Először a Kőbányai útra mentünk. Dupla pénzt kaptam (igaz, később levonták), ezután Kelenföldre indultunk a KELTEX-be. A Népszínház utcában haladva fegyverropogásra lettünk figyelmesek, négyesbe raktuk a bicikli sebességfokozatát, hogy minél előbb elhagyjuk a helyszínt. Végül is szerencsésen hazaérkeztünk.
Apám mellett dolgozgattam otthon, úgy ért november negyedike. Nagybátyám jött be hajnalban közölni a hírt: az oroszok lövik Budapestet. Azonnal a rádióra tapadtunk, szörnyű érzés fogott el valamennyiünket.
A délelőtt folyamán a barátom jött, menjünk a rendőrségre, fegyvereket osztogatnak. A rendőrség udvarán valóban összeverődött egy kis csapat különböző korú emberekből. A katonaviseltek felvilágosítottak bennünket, hogy Pesten a Magyar Hadsereg harcban áll az oroszokkal, és várható, hogy Esztergom felől harckocsioszlop érkezik erősítésként. Meg kell akadályoznunk, hogy a fővárosba jussanak.
Mintegy 30-40 fős osztaggal, karabélyokkal, gránátokkal és egy golyószóróval felvegyverkezve elindultunk az akkori ásványbánya területét képező helyre, hogy megakadályozzuk az esetleges orosz felvonulást.
A 10-es út község utáni kanyarulata és a pilisszentiváni elágazás közötti útszakaszon, a vasúti töltés mögött helyezkedtünk el. Mai fejjel gondolkodva már nem tudnám megmondani mennyire volt komoly az elhatározásunk, de bevallom, már az első terepszemlén figyelmesen vizsgálgattam a lehetséges menekülési útvonalat.

Azt hiszem, mindannyiunk szerencséjére orosz páncélosok nem jöttek. Sok esélyünk amúgy sem lett volna, viszont a későbbi megtorlásokat aligha kerülhettük volna el. Úgy éjféltájt már fáztam, éhes voltam, lelkesedésem alábbhagyott, s barátommal elindultuk hazafelé. Fegyvereinket a Fetter vendéglővel szemben a vasúti híd alatti árokba hajítottuk, s ezzel számunkra befejeződött a háború. Az egyetlen lövés még útközben dördült el, unokabátyám fegyvere véletlenül elsült. A komoly parancsnoki dorgálás nem maradt el.
Apropó parancsnok. A részvevők közül ma már csak 4-5 emberre emlékszem, de a fenti eset szereplőire igen. Azt hiszem a kis csapat parancsnokáról 45 év után illene megemlékeznünk: Wéber Henrichnek hívták. Sokat találkoztunk a forradalom után is, de erről érthető okokból soha szó sem esett közöttünk.
Itt kell megjegyeznem, hogy másfél évvel az események után a futballpályán találkoztam az egyik sportvezetővel. Én mint tényleges sorkatona a karhatalomnál szolgáltam, ő a munkásőrség egyenruháját viselte. Halkan jegyezte meg: ilyen parolinnal nem illik a szovjetekre vadászni. Így hozta tudomásomra, hogy voltak szemtanúi a dolognak, de mivel jóindulatú embernek ismertem, nem kellett tartanom következményektől.

Valamikor 56 késő őszén a temetőben járkálva egy sírfeliratra lettem figyelmes: Fedor Lajos élt 20 évet, hősi halált halt hazánk szabadságáért.
Személyes ismerősöm volt. Barátomnak csak azért nem nevezhetem, mert bár egy utcában, egymáshoz közel laktunk, végtelenül zárkózott, szerény, halk hangú fiú volt, és nem igen barátkozott senkivel. Éppen ezért nem tudom, milyen körülmények között vesztette életét, de a sírfelirat tanúsága szerint hősként halt meg. Ami bántott, hogy mire legközelebb újra felkerestem a sírját a fenti szöveg lekerült a síremlékről. Ma már egy új márványtábla hirdeti, hogy életét a hazájáért áldozta, s miközben tisztelettel adózom e sírhant előtt állva, azon gondolkodom, hogy amikor Pilisvörösváron megemlékezünk 1956 hőseiről, minden esztendőben a sok általánosítás mellett illene legalább egy mondat erejéig megemlékeznünk saját hősi halottainkról is.
Bízom benne, hogy az én korosztályom az utolsó ebben az országban, amelynek gyermekkorát egy pusztító világháború, és az azt követő nyomorúság, majd kamaszéveit a félelem, és az újból rommá lőtt főváros korszaka határozták meg, s pályaválasztás helyett származáson alapuló kiválasztással befolyásolták egész életünket.
Remélem, hogy unokáim már önállóan dönthetnek saját sorsukról - bár a jövőt illetően még vannak aggályaim.

Krammer István

Vörösvári Újság

Vissza az elejére