Fetter István
hentes és mészáros
posztumusz díj

1900. június 22-én született Pilisvörösváron. Hentes és mészáros szakmát tanult, majd vágóhidat és üzleteket nyitott.

Kemény, embert próbáló munkájának köszönhetően hamarosan jó módúvá vált, emellett közismert volt szociális érzékenysége. Legendásan jószívű, nagylelkű, önzetlen ember volt. Szinte bárki bármikor kapott nála munkát, úgy is, hogy amíg a munkások a földeken dolgoztak, a gyermekeikre vigyáztak. A dolgozók a család barátaivá váltak, s gyakran a régi nagy asztalnál húszan is ebédeltek. A bajba jutott családoknak kérés nélkül, önszántából segített, hol építőanyaggal, hol pénzzel, hol állatokkal. Lehetővé tette számukra a hitelbe történő vásárlást, gyakran előfordult, hogy a fizetni nem tudóknak elengedte tartozásaikat. A nehéz években a község teljes egyházadóját ő fizette.

A bányászsztrájk idején számos család került nehéz helybe. Ekkor ígéretet tett arra, hogy a sztrájkoló bányászok családjai ingyen vásárolhatnak nála. Az ígéretét betartotta annak ellenére, hogy vagyona nagy részét ezáltal elveszítette. Mindig tartotta magát az adott szóhoz.

Fetter István hentes és mészáros mester
Pilisvörösvár posztumusz díszpolgára

Vannak emberek, akiknek az „én” és a „mi” elválaszthatatlan fogalmak, akiknek a közösség szolgálata, embertársainak segítése a lételemük és az önzés legkisebb szikrája sem található meg bennük. Önző, rohanó, lélekferdítő világunkban, ahol mindent és mindenkit a pénz ural és tébolyít, ritka felüdülés egy olyan emberről szót ejteni, akit a magyar népmesék és az evangéliumok világának erkölcsi magasába emeltek példamutató tettei. Újságunk hasábjain Szauter Rudolf és Tuti néni tollából már korábban is megjelent róla egy-egy méltató írás, a díszpolgári cím kapcsán most örömmel és tisztelettel rajzoljuk meg alakját, nemes jellemvonásait és elevenítjük fel életének néhány epizódját.

Családi kör
Fetter István, a családfő

Fetter István 1900-ban született Pilisvörösvárott. Édesapja jómódú hentes- és mészáros mester volt. A családban ez a mesterség generációkon keresztül apáról fiúra öröklődött.

Istvánt az élet hamar próbára tette: mindössze 14 éves volt, amikor édesapja meghalt. Mielőtt örökre lecsukta volna szemét, a halálos ágyánál szavát vette fiának, hogy édesanyját mindenben segíti és testvéreit felneveli. A kamasz gyereknek egyszeriben komoly felnőtté, családfenntartóvá kellett válnia, aki nemcsak a saját, de az alkalmazottak családjainak sorsáért is felelős volt.

Fetter István

István betartotta a szavát: a polgári iskola elvégzése után kitanulta a hentes mesterséget, átvette az üzletet és a gazdaságot, özvegy édesanyjának legfőbb támaszává vált, testvéreit kitaníttatta, kiházasította, s mindegyiküknek házat épített.

Fetter István 23 éves korában nősült, feleségét Wéber Teréziának hívták. Egész életében mintaszerű családi életet élt, mélyen vallásos, családszerető ember volt. Négy gyermeke született, egyikőjük még pici korában elhunyt, Teréz nevű leánya pedig asszonykorában egy baleset következtében vesztette életét. Két fiára – Lőrincre és Istvánra – nagyon büszke volt, kettőjük közül Lőrinc folytatta tovább a családban hagyományos hentes- és mészáros mesterséget.

Mesterség címere
Fetter István: a vállalkozó

Fetter István egész életében szorgalmasan, keményen és lelkiismeretesen dolgozott. Nem vetette meg a kétkezi munkát még akkor sem, amikor a falu legmódosabb polgárává vált. Ugyanúgy részt vett ekkor is a bolti, vágóhídi munkában, s ha kellett, a szántóföldön együtt szántott, vetett, kaszált a dolgozókkal.

Az édesapjától örökölt hentesüzletet, vágóhidat és gazdaságot nemcsak hogy fenntartotta, de jelentősen felfejlesztette, virágzó vállalkozássá tette.

Ez nemcsak szaktudásának, hatalmas szorgalmának, kitartásának köszönhető, hanem rendkívüli tehetségének, páratlan üzleti érzékének is. Hamarosan már az egész környéket ő látta el hússal és hentesáruval. Több mint 20 faluba szállított. A hentesárugyártást ő vezette be, korábban az nem volt szokásban faluhelyen.

A vállalkozás központja a Fő út 91. sz. alatt volt. Az utcai épületszárny egyik részében működött a húsbolt (a később Mintabolt), másik részében az inasok szállása volt (most egy videotéka található itt). A húsbolt mögött volt a család lakása, körben pedig gazdasági épületek helyezkedtek el. Itt működött a vágóhíd is. A környék hentesei közül sokan idehozták a vágandó állatokat.

A kóser mészárszék is itt működött. Külön helyiség volt erre a célra kialakítva. A rabbi rendszeresen ellenőrizte, hogy minden az előírásoknak megfelelően történik-e. (Az ortodox izraelitáknál szigorú előírások szabályozzák az étrendet és az ételek elkészítésének módját. Vörösváron akkoriban 1-200 fős zsidó közösség élt.)

Fetter István felhajtói révén rendszeresen felvásárolta a környék falvaiból a gazdák vágóállatait és húsukat feldolgozta. A legnagyobb mennyiséget azonban Lovas-berényből a Gróf Cziráky-uradalomból vásárolta. Az ottani intézővel nagyon jó kapcsolata volt.

Több húsüzletet is nyitott, édesanyjának is volt egy kis boltja a Bányatelepen, a Fő út mellett.

A családi vállalkozáshoz kb. félszáz hold szántóföld is tartozott, ahol főleg gabonát és takarmánynövényeket termesztettek. A birtokon volt egy hatalmas kővel kirakott jégverem is (a Csobánkai út menti réten, a temető után). Ez még a legnagyobb kánikula idején is elegendő jéggel szolgálta ki a hentesüzleteket.

A családnak volt még egy háza a Fő úton, a mai postaépület mellett. Ezt a házat nem lakták: a csendőrség, majd a rendőrség bérelte. (A hetvenes években lebontották, ezen a telken áll most a rendőrőrs épülete.)

Vállalkozása és gazdasága nagyságát jól jellemzi, hogy Fetter István több adót fizetett, mint a gróf.

Jótett helyébe jót várj
Fetter István, a jótevő

Fetter István feleségével és yermekeivel: Terézzel, Lőrinccel és Istvánnal

Fetter István legendásan jószívű, önzetlen, szociálisan érzékeny ember volt. Mondhatni: szorgalmánál és tehetségénél csak a szíve volt nagyobb. Ez két esetben is a tönk szélére juttatta jól menő vállalkozását.

A mások sorsa iránti érzékenységet, nagylelkűséget, segítő szándékot részben édesanyjától örökölte, akinek bányatelepi kis boltjában nem egyszer „köszönömmel” fizettek a szegényebb sorú emberek.

1923-ban, amikor az esküvője volt, édesanyja örömében már a lagzi előtt szétosztogatta a süteményeket. Amikor kiderült, hogy egy fia sütemény se maradt az esküvőre, azt mondta: „A házasulandó fiataloknak sok köszönömre van szüksége!” Erre már nászasszonya sem állhatta meg, hogy epésen meg ne jegyezze: „Köszönömmel már tele van a padlás, most süthetjük újra az egészet…”

Amikor Fetter István édesanyja meghalt, szinte egész Vörösvár elment a temetésére, ahogy ezt Tuti néni is megírta „Pista bácsi és a törött lábú kismadár” című megható novellájában (Vörösvári Újság 2005. március):

„Nagy temetés volt, ott volt az egész falu, de még a bányatelepi lakosok is. Akkor még háztól temettek. Én az édesapám mellett álltam a nagy tömegben. Mindenki kapott egy nagy gyertyát, a legények nyalábban hordták és osztogatták. A gyászmenet már a temető kapujánál járt az égő gyertyákkal, de a vége még a gyászháznál gyújtogatta a gyertyáit. Gyermekfejjel nem értettem, miért kell ez a sok kicsi láng, de édesapám azt mondta: »Ez most egy Fényút, amely az örök világosság felé vezet.« Gondoltam, igaza lehet, mert a búcsúztató beszédben is elhangzott egy ilyen mondat: »…és az Örök Világosság fényeskedjék neki.«”

Édesanyjához hasonlóan ő is egész életében segítette a szegényeket, rászorulókat házából soha senki nem távozott üres kézzel. A bajba jutott családoknak kérés nélkül, önszántából is segített. Hol élelemmel, hol pénzzel, hol építőanyaggal.

Még a fogatát is kölcsönadta hétvégeken, bárki beállított, hogy szüksége van rá, jó szívvel odaadta.

A nehéz időkben az egész falu egyházadóját ő fizette. Támogatta az egyházat és a kultúrát is, anyagilag segítette a falu kórusait és színjátszó köreit.

Fetter István rendkívüli jó szívére, emberségére vall az is, ahogy alkalmazottaival bánt. Nála az inasok és cselédek

családtagok voltak, együtt ülték körül a családi asztalt, s megosztoztak örömön, bánaton egyaránt. Bevett szokás volt az is, hogy amíg a napszámosok a földeken dolgoztak, a gyerekeikre a Fetter-háznál vigyáztak, a napszámosok soha nem tértek haza anélkül, hogy egy-egy fazék meleg ételt ne kaptak volna.

Az 1928-as bányászsztrájk idején, nagy ínség köszöntött a bányász családokra, a bányakonzum, ahol egészen odáig hitelben is lehetett vásárolni, bezárt, a bányászok nem kaptak fizetést és készleteik kimerültek.

Fetter István azonnal a bányászok segítségére sietett, üzleteiben – ígérete szerint – ingyen kaphattak húst a sztrájk egész ideje alatt. Mire a sztrájk véget ért, Fetter István vállalkozása a csőd szélére került.

Lovasberényi intéző barátja segítette ki őt egy nagyobb kölcsönnel, hogy a vállalkozás újra talpra tudjon állni.

Aztán később másodszor is tönkre ment, mert adott szavát soha nem szegte meg. Amikor az egész országban zsírhiány támadt, ő megígérte Neisz Ferenc főjegyzőnek, hogy ameddig ő itt van, Vörösváron zsír is lesz.

Ennek az lett a vége, hogy a környékből mindenki hozzá járt zsírt venni. Alig győzte vágóállattal, s húsból egy idő után felesleg keletkezett, mindenkinek csak a zsír kellett. A felesleges húst végül már az Állatkertbe kezdték szállítani, a vadálla-toknak.

Nem csoda, hogy ismét csődbe jutott a vállalkozás. A segítség most is Lovas-berényből érkezett és Fetter István rövid idő alatt újra talpra állt.

Jellemző rá, hogy a legválságosabb időkben sem küldött el alkalmazottai közül egyetlen embert sem…

Ember az embertelenségben
Fetter István, a kitaszított

A sors gyakorta azokkal az emberekkel szemben a legkegyetlenebb, akik a legtöbb jót cselekszik embertársaikkal.

A népmesék „Jótett helyébe jót várj!” szófordulata a való világban ritkán igazolódik. Főleg egy olyan vészterhes történelmi korszakban, a XX. század középső évtizedeiben, amikor emberek milliói estek áldozatául a háborúknak, a tomboló terrornak, léleknyomorító zsarnoki rendszereknek, embert lealjasító tévhiteknek.

Fetter István több százezer igazságtalanul meghurcolt, megalázott kortársának sorsán osztozott. A megpróbáltatásokat mindvégig keresztény hittel tűrte. Tudta, hogy az igazság, a becsület, a tisztesség kapuit nem lehet lakatra zárni, előbb-utóbb felpattannak azok, amint a szeretet is szétfeszíti a szíveket abroncsba záró gyűlöletet.

A tehetős vállalkozót, sok ember munkaadóját 1940-ben behívták katonának. Neisz Ferenc főjegyző hiába teszi elé a felmentésről szóló kérvényt, ő nem írja alá. „De hét szükség van magára, ki fogja ellátni a falut ezekben a nehéz időkben? Maga nélkülözhetetlen, nem szabad kimennie a frontra!” – érvelt kétségbeesetten a főjegyző, de a módos gazda hajthatatlan volt: „Ha én nem megyek, akkor visznek helyettem mást. Elvihetnek egy többgyermekes édesapát is. Hogy tudjak én akkor a gyermekei szemébe nézni?”

Fetter István és alkalmazottai a Fő úti húsbolt előtt. Baloldalt nagy bajusszal az üzlettulajdonos

Így aztán bevonult katonának, megjárta a Don-kanyart, ott volt a poklok közvetlen közelében. Katonaként sem tudta megtagadni önmagát: mindenét megosztotta bajtársaival, otthonról vitt élelmet és bort, hogy feljavítsa a kosztjukat.

A sors kegyetlen fintora, hogy a szeretet ünnepén, 1944. december 24-én esett fogságba. 33 hónapig nyögte az orosz hadifogolytábor megpróbáltatásait. Az életerős, testes, 125 kilós ember csonttá soványodott a fogságban. Amikor hazaért 55 kiló volt mindössze. Nem csoda, hogy nem ismert rá a saját felesége sem. Amikor rég nem látott férje belépett az ajtón, koldusnak nézte és alamizsnát akart adni neki.

Réthy doktor utasítására azonnal kórházba vitték: „Nem maradhat itthon, mert a bőséges táplálkozásba belehalna.”

Fokozatosan kellett visszaszoktatni őt a rendes ételhez. Három hónapig volt a kórházban.

A fogságban átélt gyötrelmekhez hasonló szenvedést okoztak neki a sötét ötvenes évek megpróbáltatásai. Az államosításnak nevezett kollektív rablásban elvették szinte mindenét, állandóan zaklatták, megalázták, azt az embert, aki annyi jót tett másokkal, kitaszították a társadalomból. A virágzó vállalkozás vezetőjéből, rengeteg ember jótevőjéből bűnbakot csináltak: „Kulák, szabotőr, népellenség, gonosztevő”… – aggatták rá az igaztalan és megbélyegző címkéket hitványabbnál hitványabb emberek.

A helyi pártkatonák és a rendőrség állandóan zaklatta, megszégyenítette, bántalmazta. Előfordult, hogy a helyi rendőrségen – amely az államosítás előtt az ő háza volt – egy egész éjszakát kellett a falnak fordulva vigyázban állnia. 1958-ban internálva is volt.

Az akkori tanácselnök mindent megtett azért, hogy meggyűlöltesse őt a néppel. A legálnokabb dolgoktól sem riadt vissza.

Szauter Rudolf beszéli el a „Pista bácsi a kulák” című írásában (Vörösvári Újság, 2002. június) a következőket:

„1952-ben az akkori Népboltnak az áruhiány miatt üres kirakatát kulákellenes propaganda céljaira rendezték be. Az első akció Pista bácsi ellen irányult. Kiállítottak egy zsák iszonytatóan üszkös búzát. Mellé helyeztek egy táblát, amelyen Fetter Istvánt a dolgozó nép ellenségének nevezték, mert ezt az ocsmány gabonát leadva akart eleget tenni beadási kötelezettségének. Pista bácsi ezt az akciót megúszta, mert amikor elvitték, magával vitte a csávázószer maradékát, amivel a vetőmagot kezelte. Ezt az akciót – mint sok másikat – egy Nagyné nevezetű tanácselnöknő vezette, akit egyébként hamarosan kidobtak az elvtársai, mert a kulákoktól elrekvirált kukorica egy részét »spontán privatizálta«. A népbolti kiállítás – egyébként – központi receptre, a központ által biztosított anyaggal készült. Voltak olyan falvak, ahol a túlbuzgó aktivisták a zsák mellé, táblával a nyakában, a parasztot is »kiállították«.”

Fetter Istvánt azonban hiába próbálták mindenféle trükkel meggyűlöltetni az emberekkel. Az iránta érzett tisztelet és hála olyan nagy mértékű volt, hogy minden megfélemlítés ellenére is az egyik falugyűlésen bátran kiálltak mellette az emberek, és elérték, hogy a nevét levegyék a kuláklistáról.

Ekkoriban már – mivel az üzletét, s vagyonának nagy részét elvették –, ez a nagytudású, tehetséges ember szénfuvarozásból élt. Épphogy el tudta tartani családját.

1960-ban azután minden maradék vagyonával, eszközével együtt bekény-szerítették a téeszbe. Utolsó éveiben a tehénistálló éjjeliőreként kereste soványka kenyerét. Hihetetlen, de még ekkor is zaklatták: a rendőrök időről-időre megjelentek nála éjjel, ellenőrizni, alszik-e avagy éberen őrzi-e a nép vagyonát… Persze, nemhogy aludt volna, de sokszor ő itatta meg a teheneket a nemtörődöm dolgozók helyett…

Élete végén a szívével betegeskedett, 1965-ben hunyt el a világgal és a sorssal megbékélve. Emléke ma is elevenen él azok szívében, akiknek tartalmas élete során segített.

„Pista bácsi, az én törött lábú madaram jótevője régen nincs már az élők sorában. De bízom abban és hiszem, hogy amikor a »Fényúton« haladt az Örök Világosság felé, a hótiszta égi madarak a magasban szép nagy tiszteletkörökben keringtek a feje felett…” – írja a róla szóló novella végén Tuti néni.

Békévé oldó emlékezés
Fetter István, a díszpolgár

Fetter Istvánnak Pilisvörösvár képviselő-testülete ez év szeptemberében díszpolgári címet adományozott. Az adományozást tanúsító díszoklevelet október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójának tiszteletére rendezett városi ünnepségen vette át az ünnepelt fia, Fetter István, aki családjával együtt nemrégiben költözött vissza Pilisvörösvárra.

A posztumusz díszpolgári cím tisztelgés egy kiváló vörösvári polgár emléke előtt, megbecsülése egy példamutató és követendő emberi teljesítménynek és engesztelés egy igazságtalanul és aljasul meghurcolt ember számára.

Marika néni – Fetter Lőrinc özvegye – így jellemzi valahai apósát: „Ha Széchenyi István a legnagyobb magyar, én azt mondom: Fetter István a legnagyobb vörösvári.”

E szavakból is kitűnik az a hallatlan tisztelet, amit családtagjai éreznek múlhatatlanul iránta. Marika néni – akitől nagyon sokat megtudtam e kiváló ember életéről és tetteiről – még hozzá teszi:

„Fetter István nyolc unokájának ma összesen 12 diplomája van. Apósom, aki rendkívül okos ember volt, bár felsőbb iskolákba sosem járt, bizonyára nagyon büszke lenne rájuk. Büszke, hogy a neve, megbecsülése tovább él, és tehetsége, életereje tovább öröklődik késő nemzedékekre is…”

Fogarasy Attila