Szklabonyán született, 1847. január 16-án.
Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, anyja, Veres
Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathat fel.
Tízéves koráig szülőfalujában élt, boldog gyermekkorának
élménye egész pályáját végigkísérte.
1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban,
1863-66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az
önképzőkör munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Az érettségi után néhány félévig
joghallgató a győri jogakadémián.
1869-ben fővárosi
és nógrádi lapokban kezdett publikálni.
Az 1870-es évek elejétől Mauks
Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton.
1871-ben meghalt apja. Egyik novellájával pályázatot nyert.
1873-ban Pestre költözött, július 13-án titokban, a Mauks család beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi főnöke leányával.
1873-74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten. 1874-ben
jelent meg első kötete (Elbeszélések), és halt meg néhány hetes
korában első gyermeke.
1875-ben írásaira nem talált kiadót, anyagi gondjai egyre
nőttek. Felesége megbetegedett, s hazautazott szüleihez. Mikszáth ekkor, hogy a
nélkülözésektől megkímélje, kierőszakolta a válóper megindítását.
1875-78-ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban
élt a fővárosban. 1878. augusztusától a Szegedi
Napló újságírója lett.
1880 decemberében Pestre költözött. 1881-től
negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa.
1881-82-ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A
tót atyafiak és A jó palócok.
1882-től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság
tagja.
1882. december 31-én újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született:
Kálmán, Albert és János.
1887-től kormánypárti képviselő Illyefalván,
1892-tól Fogarason.
1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja.
1896-ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is
próbálkozott lapkiadással. 1902-1910-ben a Magyar Regényírók Képes
Könyvtára szerkesztője.
1910. május 16-án tartották országos jubileumát.
1910. május 28-án hunyt el Budapesten.
Forrás:
http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Mikszath.htm
http://www.deakf-szeged.sulinet.hu/versenyek/vetelkedo/arany/eletrajzindex.htm
Arany János élete és
munkássága
(Vázlat)
1. Született: 1817.,
Nagyszalonta. Szülei: Arany György, Megyeri Sára.
2. Tanulmányai: debreceni kollégium. Segédtanító, vándorszínész.
3. Nagyszalonta: tanító, majd aljegyző.
4. Felesége:
Ercsey Julianna, gyermekeik: Juliska, László.
5. 1846. Kisfaludy Társaság pályázata: Toldi (irodalmi
siker, Petőfi barátsága, Toldi-trilógia)
6. 1848-49. Nemzetőr, fogalmazó, állását elveszti
(hazafias, forradalmi versek)
7. 1851. Nagykőrös: gimnáziumi tanár (balladák)
8. 1860. Pest: Kisfaludy Társaság
igazgatója, Koszorú szerkesztője. (Hun mondakör, Buda halála)
9. 1865-tõl az MTA titkára, késõbb fõtitkára. (Shakespeare-fordítások, Őszikék)
10. Meghalt: 1882. Nemzeti sírkert
www.nemzetisirkert.hu
Edwárd király, angol király
Léptet fakó
lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Welsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma
tartomány.
Montgomery
a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli
a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy
nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti welsz
ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy welszi
bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég
welsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet
megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tettidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap
vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen
kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju
bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl
felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A
máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék -
No halld
meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly welszi
bárd.
„Emléke sír a lanton még -
No halld
meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng welszi
bárd.”
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden welsz
énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres
lakoma. -
S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A welszi
tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba welszi
bárd:
De egy se’ birta mondani
Hogy:
éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A welszi lakoma...:
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli
hangosan
A
vértanúk dalát.
(1857. június.)
A történelem
kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király,
Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki,
hogy nemzetök dicső multját
zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom
lerázására. (Arany János jegyzete)
Arany János A walesi bárdok
c. művének elemzése
E mű, Arany János egyik talán legismertebb,
leghíresebb alkotása. Keletkezésének különös történelmi háttere volt. Az
1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett
hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól
és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi
tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra,
és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy
dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor
emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A
zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő
barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi
bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának
ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.
Arany a szabadságharc leverése után a kétségbeesés mély szakadékéba zuhant, és
nem látván más kiutat, fel akart hagyni az írással. Az 50-es évek elején
viszont felismerte, hogy feladata az elfáradt nemzet bátorítása. Ráébredt, hogy
neki, mint költőnek az a dolga, hogy a remény sugarát időről-időre felvillantsa
az emberek szeme előtt. Így hozzálátott e feladat betöltéséhez és legméltóbb
műfaji formának az általa tökéletesített műballadát találta.
Költészetében sok példát találunk
zsarnokgyűlöletére. Ilyenek például az 50-es évek elején írt balladái az V.
László, amelyben az esküszegő király megbűnhődik, vagy a Szondi két apródja,
melyben viszont a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, minthogy
gazdájuk gyilkosának szolgái legyenek. Végül pedig felszólítják a zsarnok
dicsőítésére, mely annyira ellentmond a költő erkölcsiségének, hogy inkább
vádló hangú sötét képet fest, mintsem dicsőíti a császárt. Mintegy hitet tesz
ismét (akárcsak a Szondi két apródjában) amellett, hogy egy igaz hazafi, egy
költő, akinek feladata az elcsüggedt népben a hit élesztgetése, sohasem
hódolhat be a zsarnoknak, a nemzet elnyomójának, leigázójának.
A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd
angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói
a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest
kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel.
Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek
magyarországi történései között.
Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő
részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a
gondolat vezeti be:
"Edwárd király,
angol király
Léptet fakó lován"
Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok
király sietségét. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző
párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire talán egy walesi nemes
válaszol szavaiban mély fájdalommal:
"Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír."
E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének
szánja. A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak
igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki
harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport,
leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért
szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust
szimbolizál. Az első megfontolt "fehér galamb, ősz bárd", aki
öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: "Te tetted
ezt király!" Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás
és az elnyomás ellen szólna. A második fiatal, romantikus "ifjú
bárd". A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés
csak panasz és fájdalom. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és
kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább
felelősségre von:
"Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd."
"Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd."
A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Bennem felmerült a
kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében,
kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen
zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi
diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig
elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.
”De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát."
Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A
versszakok két három- és két négylábas sorból állnak,
ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és
darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a
drámai hatás. Csak a páros sorok rímelnek, viszont sok belső rímet is találunk:
"Körötte csend, amerre ment..." Egy másik
pontján a műnek a szórendet cseréli fel:
"Ötszáz, bizony dalolva ment
Lángsírba welszi
bárd:"
A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a
vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban
illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal
töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá
teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek
adják.
Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő
szavak növelik a feszültséget a művön belül.
Bár már sokszor elmondtam, hogy valójában mi célból íródott ez a ballada,
szeretném összefoglalni. Azokban az időkben, a szabadságharc után a
kétségbeesés erőt vett az embereken, úgy látták nincs többé kiút az
elnyomásból. Arany feladatának tekintette, hogy az elcsüggedt embereknek ismét
reményt adjon, így egy középkori legendával szemléltette az ország akkori
helyzetét. Ahogy A walesi bárdok utolsó strófáiban
megbűnhődik a zsarnok király, úgy fog bűnhődni a Magyarországot elnyomó uralom
is, sugallja a ballada.
Természetesen arról szó sem eshetett, hogy e ballada megszületése után rögvest
megjelenjen nyomtatásban. Erre nem volt lehetőség, hiszen az önkényuralom
éveiben még szabad folyóirat sem volt. Egy pár év elteltével, mikor a nemzet
kezdett magához térni, és kiújultak a politikai harcok, Arany azonnal
megjelentette Koszorú című folyóiratában "ó-ángol
ballada" alcímmel, mintha fordítás lett volna.
A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni,
hasonlatokkal lázadni. Az ember nem írhatta meg, amit gondolt, a régi
történelemből kellett ihletet merítenie, hogy társaival éreztethesse
lázongását. Ám az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada és más
szerzők más műveinek időszerű mondanivalóját. Mindenki értette, hiszen mindenki
ugyanazt érezte.
Forrás: www.doksi.hu
Arany János rövid versei
Disznairól hajdanonta,
Konya fülü nyájról:
De ma hires Nagy-Szalonta
Az ő Aranyáról.
(1857)
Felszólítottak verset
írni a v.-i honvédemlékre. Ecce:.
Itt nyugosznak a honvédek:
Könnyű nekik, mert nem
élnek!
(1878-9) ...
Sejtelem
Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
1882. március 2.