Notesz
Ezerkilencszázötvenhat novemberében anyám a
hasára borította a fatekenőt, és a pince sarkában
üldögélve nyugtalanul hallgatta a Nagykovácsi felé húzó szovjet repülőgépek
dübörgését. Hogy mire volt ez a nagy aggódás? Nem másért, mint értem, aki nyolcadik
hónapomat éltem a hasában. Amikor megszülettem, már béke volt; csend, hó és
halál. Túl sok halál. S valahogy gyávább és szürkébb, elfojtott és
ökölbeszorítóbb lettek mindenek.
Persze
én és újszülött kortársaim évtizedekig nem tudhattunk semmiről. Az én
nemzedékemtől kezdve békébe születtek bele a gyermekek ebben az országban.
Hazug, üres békébe. Boldog együgyűségbe. Az utolsó szabadságharc
szárnyszegésében, öntudatlanul, s az igazságtól távol nevelkedtünk. Szüleink -
minket féltve - előttünk nem beszéltek elvetélt forradalmakról, letaposott,
megalázott nemzetről, zsarnok megszállókról, s az egész ördögi, orwelli rendszerről... Mintha
egész életünkre teknő mögé akartak volna rejteni, elhessentve a lidérceket,
elparancsolva a bennünket ártó szándékkal kerülgető
kínzó gondolatokat...
Pedig
micsoda élmény lehetett volna - hozzájuk hasonlóan - bátornak lenni, megízlelni
a szabadság mámorát, az egymásra találás, a közösség erejének felemelő
boldogságát.
Micsoda
élmény lehetett 1956-ban magyarnak lenni a nagyvilágban. Micsoda élmény
lehetett egy bátor nemzet tagjának lenni, annak a nemzetnek, amely Európa
legnagyobb hadseregének és a történelemnek mert ellent
mondani, amikor kitűzte a lyukas trikolort a kilőtt páncélosok kormos tornyára.
Mai
eszemmel a bátorságot tekintem az ember legnagyobb erényének. ,,Ahol bátorság van, ott minden van!" - hajlíthatnám rá
a ma gyakran használt jelmondatot. Milyen nagyszerű dolog is a bátorság,
egyénnek, nemzetnek egyaránt. Bátorság a tettekre, az idők felismerésére, bátorság
a szabadságra, a zsarnok trónfosztására, bátorság az igazság kimondására és a
hibák beismerésére, bátorság az együttélésre és a szeretetre, bátorság a
mindennapokra és aprócseprő bajaink, ezernyi gondunk elviselésére.
,,Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik
mertek" - mondta Ady egykoron, s ez örök igazság a mi nemzetünk számára.
Eszünkkel, hitünkkel és bátorságunkkal remélhetünk csak boldogulást.
Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika a bátorság nagy ünnepe
volt Magyarországon. Fénye, szellemisége ragyogja be továbbra nemzetünket. Édes
hazám, légy bátor!
(Vörösvári Újság 2001. október)
Rideg, zord
idő köszöntött ránk az év második havában. Küszködtünk a hóval, jéggel,
hideggel. A 10-es úton össze-vissza csúszkáltak a
buszok, kamionok, megint baleset volt a Terranovánál,
szegény ördögöt alig tudták kivágni az autó összegyűrődött lemezei közül. A
forgalom leállt, a csabai tanárkollégák egy órát késtek, a gyerekek közül
többen visszafordultak, vagy ki se dugták orrukat otthon a paplan alól. A
szántóiak megkerülték a fél Pilist, mire ideértek. Az utat befútta a hó, míg le
nem zárták egészen, s a hókotrókat is átrendelték máshova, ne dolgozzanak
hiába.
A tél persze, szép is, tiszta is. De
tisztasága csalfa. Hóval lepi be a tájat, szikráztatja kristályaival a
napsugarat. S azt hazudja, minden rendben van: makulátlan a táj, sebzetlenek a mezők, háborítatlan az erdei rengeteg. A hó
alatt nem látszik a fák közé kihányt szemét, az ordenáré műanyag-karnevál,
rozsdás hordók obsitos-csapata. A hó befed mindent, befedi értékeinket és
szégyellnivalóinkat egyaránt.
Ember most ritkán jár az erdőn, a
szél fagyos susogása helyett jobban kedveli a báli termek csörömpölését.
Tánccal, vigalommal múlatja az időt a farsangi sokadalomban, s a tél haláláért
apellál.
Téli emlék: néhány éve történt, már
szerkesztő voltam, s az utolsó újságot is kivittem a Ligeten, s jöttem hazafelé
a faluban, akkor még falu volt, nagyfalu ez a hirtelen lett város: megszállt
akkor valami nagy nyugalom, valami szavakkal ki nem fejezhető jóság. A
szülőföld jósága. A havas utcákon araszoltam, ismerősök jöttek szembe,
köszöntem nekik, s visszaköszöntek, üres gólyafészek bólintott felém, s még az
elhagyott, félbehagyott kastélyszerű épület is kedvesnek tűnt előttem halottfekete ablakaival. Azóta sem éreztem olyan tisztán és
őszintén: hogy én ide tartozom, ehhez a tájhoz, ezekhez
az utcákhoz, nagykendős nénikhez és szaladgáló gyerekekhez, sörhasú férfiakhoz
és kedves mosolyú asszonyokhoz.
Röstelltem azután magamban ezt az
érzést, s mélyen eltemettem. Érzelgős vagy, gyenge vagy, te szentimentális
bolond! – feddtem magam. Az emberbe folyton belérúgnak, meg kell tanulnod, hogy
a rúgásokra figyelj, hogy földre ne essél. Nincs időd, hogy legbelső érzéseidre
figyelj, melyek szunnyadnak, mint „mag hó alatt”.
De tavasszal megerednek majd a
vizek, rügyek pattannak a fák ágain, és a magok is világra nőnek. Valahogy
igazabb lesz minden. Könnyebb, egyszerűbb és emberibb. S talán újult erővel
belém is visszatér az érzés, amit Tamási imígyen öntött szavakba: „Azért
vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Lehet-e nagyszerűbbet mondani ennél?
(Vörösvári Újság 2003. február)
Háború van
most a nagy világban – szakadnak ki belőlem
önkéntelenül Vörösmarty szavai, amint leülök a számítógép elé. Pedig nem erről
akartam írni: hajdanvolt márciusokról, a dicsőséges
48-asról, tavaszról, virágzásról, a tél elmúltáról, szabadságról, szerelemről,
s az ujjongó reményről, mely eltölti ilyenkor tavasszal egész lényünket. De
most mégsem tudok másra gondolni. Az Európai Unió, a népszavazás is elhalványul
gondolataimban. 2500 kilométerre innen hullanak a
bombák, s mégis mintha idehallanám hangjukat.
Jaj, istenem, nem akarom, hogy
háború legyen! – mondta, könyörögte néhány napja 81 éves anyám, aki igazán
tudja, mi a háború. Országokon át, bombázók zajában, remény és kétség közt
hánykódva menekült egykoron, még karon ülő bátyámmal a végképp elcsigázott
háborús Európában. Régi történet... S a félelem is a
régi...
Anyám halk szavát, úgy látszik, nem hallották meg az égiek...
Néhány napra rá megcsikordultak a háború gyilkológépei,
s a tudósítások már egyenesen a frontról jönnek. Intelligens bombák hullanak, s küldik intelligensen a pokolba, akit a bunkerek
mélyén, kaszárnyák homályában, paloták tágas terein vagy a lövészárkok szűk
vackán eltalálnak. – Kérlek szépen – mondja ilyenkor egy intelligens bomba áldozatának ,– hagyd el földi porhüvelyedet, s merülj a
nemlétbe.
S ilyenkor az intelligens bomba még
intelligensebb áldozata, felkenődik a falra alig hallhatóan mormolva egy
bizonyos Shakespeare úr szavait: A többi néma csend!
Háború van most a nagy
világban – de háború bennem is. Épeszűnek gondolom magam, tehát nem
akarhatok háborút. Nem akarhatom, hogy a pusztítás szelleme ragadjon el minden
józan gondolatot. De nem akarhatom azt sem, hogy véreskezű zsarnokok, őrült
diktátorok uralkodjanak bárhol is a világban, akik még saját népüket is
kardélre hányják, ha szeszélyük vagy érdekük úgy diktálja...
Mit gondoljak? Mi tévő legyek?
Hogyan foglaljak állást? Kinek higgyek? Nem tudom. Csak vívódom két nap óta.
Mióta a gyilkolás megkezdődött...
1916 márciusában, néhány nappal
Húsvét előtt Babits Mihály megírta a magyar irodalom leghíresebb háborúellenes
versét. Az ő békefohásza adjon nekünk most is erőt és hitet szembenézni az
emberiség egyre kiáltóbb problémáival, s legyőzni a háború és minden diktátorok
ártó démonait:
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott,
megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl
leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne
kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és
megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
(Vörösvári Újság 2003. március)
Néztem a Dunát, szemerkélő esőben, szürke
ég alatt. Egy hajót dajkált a hátán, rajta kék zászlók, s büszke felirat:
Európa. Eszembe jutottak akkor német őseink, kik egykor egyszerű kis bárkákkal
hajóztak le ide a Dunán az óriás tornyú dóm városából, Ulmból.
Mit érezhettek vajon ők akkor az ulmi skatulyákban,
hányódván a folyó habjain ismeretlen vidékek, idegen ország felé. Szorongást,
izgatottságot, kíváncsiságot, örömet? Országút volt számukra ez a folyó, sorsuk
országútja. Az ismeretlen, idegen országból azután szülőföld lett gyermekeik, leszármazottaik
számára, kiknek már Ulm lett az ismeretlen s idegen
Dunára hajló furcsa, ferde házaival.
A nagy utazást hamarosan ismét
megteszi a történelem, de most nem csupán néhány száz telepes érkezik meg
magyarföldre, de egész Európa.
Egy közel harminc év előtti délután
ugyanígy néztem a Dunát, s valami vigasztalót kerestem a lemenő nap fényétől
csillogó tükrében. Foktő mellett történt mindez, néhány kilométerre Kalocsától,
egy katonai bázison, még a Varsói Szerződés és a vasfüggöny korában. Rozsdás pontonhidat
őriztem ott, darabjai mint óriás halkonzervek álltak
glédába rakottan. És akkor eszembe jutott nővérem, ki néhány száz kilométerrel
följebb, Bécsben él, és ettől megnyugodtam. Már nem voltam egyedül abban a
rozsdás konzervvilágban, és ismerős-kedvesnek tűntek előttem a folyó hullámai.
Próbáltam felidézni utazásaimat is
Bécsbe. Szárnyashajóval mentem oda és vissza, mintha filmet vetítettek volna,
úgy folyt el a hajó mellett két oldalt a történelem. Buda és
Pest palotái, a Lánchíd, a Margitsziget, Visegrád öreg kövei, az esztergomi
bazilika, Komárom hídja és a Pozsonyi vár… Ha kicsit megerőltetem az agyam, tán
még láttam is volna a parton menetelő római légiókat, Árpád népét, amint lovait
itatja, Búvár Kundot, aki éppen lebukik a habokba, Széchenyi grófot, kezében az
első kőhíd tervrajzaival és a hidat aztán, ahogy belerogy a vízbe Budapest
ostromakor…
Azt hiszem, ekkortájt kezdtem érteni
jobban József Attilát is:
A világ vagyok – minden, ami volt,
van;
A sok nemzedék, mely egymásra tör,
A honfoglalók győznek velem holtan
S a meghódoltak kínja meggyötör.
A Dunánál igazi magyar vers. Csak az
értheti meg igazán, aki ebbe az országba, kultúrába, történelembe született.
Csak az értheti meg igazán, aki leül a rakodópart alsó kövére és belebámul a
habokba. S elmereng saját sorsán, nemzetének jövőjén és a múlt történésein.
A Duna kiolvashatatlan könyv,
felbecsülhetetlen kincsestár, kimeríthetetlen szimbólum.
Népeket és nemzeteket, nyelveket és kultúrákat összekötő folyó. Szülessél akár Ulmban, Bécsben vagy Budapesten: Európában születtél, és ez
egy életre kötelez.
Néztem a Dunát, s a fellobogózott Európa lassan tovatűnt a habokon. 2003.
április 12-e volt. Öt óra felé járhatott az idő...
(Vörösvári Újság 2003. április)
Gyermeki
örömmel, a napi munka után felszabadultan, ujjongó izmokkal kerékpározom hátra
a Kápolna utcában az erdő és kedvenc hegyeim felé. Már azon meditálok, melyik
erdei utat válasszam, hol, melyik tisztáson álljak meg, s vajon látok-e majd a
vadföldeken muflonokat, őzeket, dámvadakat. A délutáni nap pont a szemembe süt,
hunyorognom kell, lassítok hát, nehogy véletlenül elüssek valakit. És nini, a
sorompón túl tényleg ugrál néhány gyerek a forgalmas utcán. Labdáznak. A
forgalom ritkás szüneteiben önfeledten – de azért oda-odafigyelve
a közeledő autókra – rúgják a labdát és a port, s ha arra hajt valaki, hát
félreállnak. Milyen régóta nem láttam ilyet már. Tényleg, milyen régóta is?… Mélyről jövő nosztalgia fog el egy pillanat alatt, s az
elveszett idő dörömböl szívemen. Úgy, ahogy Kosztolányi megírta azt gyönyörűen
egykor:
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Igen, a gyerekkor. 35-40 évvel
ezelőtt ugyanígy játszottunk a Kápolna utca poros platóján, csak akkor a
forgalom tizedannyi volt, mint ma. És ha nagy néha arra tévedt egy-egy autó
vagy lovas kocsi, mi dühösen álltunk félre: mit akar ez itt, nem látja, hogy
játszunk éppen? Az összes ház összes gyerekei kint voltak délutánonként az
utcán. Fociztunk, lábteniszeztünk, tollasoztunk, bújócskáztunk vagy csak úgy
lófráltunk. Száz méterenként volt egy-egy kölyökbanda.
Mi uraltuk az utcát.
Ma már az utca teljesen az autósoké.
Kinek is van kedve lábtengózni itt? A gyerekek bent
görnyednek a számítógépek előtt egy virtuális utcában kergetve a virtuális
rongylabdákat.
Vajon boldogok-e a mai gyerekek?
Gyermeknap közeledvén fel-fel teszi magában óhatatlanul az ember ezt a kérdést.
Azok kell hogy legyenek! A gyermek úgy szívja magába a
boldogságot, az örömet, a reményt, mint az első tavaszi napsugarat a nyíló
virágok. Ki gyermekkorában nem gyűjt magába elég szeretetet és fényt,
boldogtalan, hideg fejű felnőtt lesz abból.
Gyermeknek lenni a legszebb
mesterség. Kiszínezni a világot, lelket lehelni a kövekbe, fákba, bohókás
szereplőkkel népesíteni be az elhagyott, koszlott udvart, kidőlt-bedőlt
fészert, nevet adni minden bogárnak, fűszálnak, szivárványt képzelni a garázs
szürke falára, csodát várni a nap minden órájában.
Nekünk is elég volt két girbegurba
almafa a kertünkben, hogy sudár árbocoknak képzeljük őket, egy rossz pokrócot
vitorlának, s magunkat hajósoknak, tengert átszelő nagy igyekezetben. Igen, a
nyílt óceán, a nagy kékség, fönt felhők, sirályok, közte meg a mi gyors
mozgású, fürge hajónk… Állj meg, Fecó, az már a
tenger! Hülye vagy? Beleestél a vízbe…
A gyermekkorban az az egyetlen rossz, hogy nem tart örökké. Felnőttként
eltemetjük magunkban a gyermeki világot, s kivágjuk a kertben a girbegurba két
almafát, minek az, ha már gyümölcsöt nem adnak, s különben is garázs épül a
helyükbe… Okosak, műveltek, fontolgatók, hidegen számítók leszünk. Élünk.
Küszködünk. Kalkulálunk. Fizetés, adó, pótlék, számla, hitel, kamat, részlet,
lízing, nyereség, segély, pénz, pénz és megint csak pénz...
Igaz is, mennyi pénzt adjak a
kölyköknek gyermeknapra? Elég fejenként ötezer, vagy mégis legyen inkább tíz?
Fecó, te mennyit szoktál adni nekik?...
(Vörösvári Újság 2003. május)
Július 15-én
reggel szokatlan, furcsa zajra ébredek. Beletelik egy hosszú perc is, mire
kódolni tudom tompa aggyal a zizegő, sustorgó, locsogó hangokat.
Nyugtalanítanak az ismeretlen zajok. Félek tőlük. Elveszítem a biztonságom, a
biztos helyem a létben. Sokszor nem tudok elaludni egy éjjeli lepkétől, ami
berepült a szobába, csak miután felkapcsoltam a villanyt, s felhajkurásztam a
fogságba esett állatot: ja, hát ez csak egy éjjeli lepke, ami berepült a
szobába... Aztán visszafekszem...
Ez a mostani hang azonban
megnyugtató, simogató. De mi lehet? A mosógép, a zuhanyozó?…
De hát csak nem…? De igen… igen! Esik az eső.
Jaj, nem is esik: zuhog, szakad,
záporozik!!! Ömlik, mintha dézsából öntenék –
ízlelgetem a szavakat, szinonimákat, szóláshasonlatokat örömömben: „anyanyelvelek”.
Kiállok a teraszajtóba, s nézem,
ahogy sír a természet. Ahogy hull a könnye, mint a záporeső. De most örömében
sír. A hosszú, gyilkos szárazság után enyhet adott az ég. Fellélegzem.
Ahogy fellélegzik, újjáéled a
természet, a kiszikkadt szántóföldek, a száraz tavalyi avartól zörgő erdők, a
poros utak.
Örülök, hogy még működik az
időjárás, hogy mégsem helyrehozhatatlan minden. Hogy talán mégsem globális a
felmelegedés, amibe belehajszolta az emberiség magát. Hogy még megmenthető a
föld: gyönyörű kék űrhajónk a süket, rideg világűrben…
Este bekapcsolom a tévét, egy
sci-fit adnak az egyik kereskedelmi adón. Először csak félszemmel figyelek oda,
valami szokásos amerikai összeesküvés-elmélet, aztán egyre jobban érdekel, míg
végül döbbenten figyelem a képsorokat. Idegenek lepik el a földet, s titokban
hatalmas, föld alatti erőművekkel fokozzák tovább a
légkör üvegházhatását, s növelik az átlaghőmérsékletet olyanra, amelyben ők
szeretnek élni. És akkor idetelepíthetik fajukat. Terraformálás
– ahogy ők nevezik.
Főhősünk, egy rádiócsillagász,
elfogja azokat a jeleket, amelyek segítségével a távoli anyabolygóról
kommunikálnak az itt lévő földönkívüliek. Senki sem
hisz neki, aki pedig mégis, az el akarja őt tenni láb alól.
Persze, a végén egy szál maga –
ahogy ez a hollywoodi filmekben lenni szokott – megmenti a földet. A főgonosz, amikor lelepleződnek légkörmelegítő üzemeik és
üzelmeik, így érvel: „Mi csak meg akartuk gyorsítani és 10 év alatt befejezni
azt, amit az emberiség egyedül is 100 év alatt elérne: a globális
fölmelegedést.”
Félek, hogy itt még a főgonosz is tévedett: akár 100 év alatt úgy elrontjuk ezt a
kék bolygót, hogy sem ők, sem bármiféle varangyok többé itt meg nem élhetnének…
Mert ehhez igazán értünk:
elpusztítani a földet, a természetet. Módszeresen, kíméletlenül és ostobán.
Sírhat azután hiába, ha lesz még akkor könnye…
(Vörösvári
Újság 2003. július)
Fullasztó meleg üli meg augusztus
idusán a szerkesztőségi szobát, a súlyos, párás levegő a mellkasomra nehezül, s
arcom verejtéke a billentyűzetre csorog. Részegen remegnek a betűk is a
monitoron. Felállok hát, kitárok ajtót, ablakot, enyhülést remélve. Ám most meg
huzat száguld át a szobán, felkapja a már kész újságoldalakat, s kiseprőzi a
folyosóra. Na elég volt, abbahagyom a munkát! Összepakolok, s becsukom az
ablakot. Amint ráfordítanám a kilincset, megszólal a templom harangja, misére
szólítván a híveket. Innen az ablakból pont odalátni az öregtemplomra, amely
most épp háromszáz esztendős. Hallgatom a bronzmuzsikát, s nézek toronyiránt,
ahogy néztek annak idején őseim is, ki a szántóföldekről, ki a bányából, ki a
nagyvárosból hazatérvén. Mint a föl-földobott kő jöttek haza újra meg újra
kicsi országukba.
A város szíve ez az öreg templom. A nulladik kilométerkő. A hitnek, a
reménynek és a szeretetnek a helye. Az életnek, a boldogságnak és az elmúlásnak
a helye. A keresztelő, az esküvő és a gyászmise helye. Innen indulnak és ide
térnek vissza mindenek. Örökkön örökké.
Milyen árva is lenne ez a falucska,
falu, nagyközség, város nélküle.
Biztonságot adnak a vastag falak,
örömet a színes ablakok fényei, megnyugvást a kopott padsorok. Fogódzó ez az
öreg épület a végtelen térben, folyamatosság az időben. Beülsz a padba, és
őseid ülnek le melléd gót betűs imakönyvvel, és általad sosem látott
pénzérméket dobálnak be a sekrestyés perselyébe.
Felcsendül az ének, és már te is az
ő hangjukon énekelsz, ők fohászkodnak általad. Egyre hangosabb, egyre erősebb a
kórus. Égbe száll, zeng a kardal. Hogy megmaradjon s
virágozzék ez az ország, ez a nép, ez a város...
Az öregtemplom tornyát néztem, és
már egy másik torony villant elém, amit csak képről láttam, de kétségbeesett
szomorúsága így is a szívembe markolt: Bözödújfalué.
A vízzel elárasztott erdélyi falu temploma maga is
vízben áll. Csak tornya látszik ki még az áradatból. Ha az eldől, végleg oda
lesz még emléke is az egykori lakóhelynek. Végtelenül lehangoló a látvány.
Történelem előtti hangulat. Az elsüllyedt Atlantisz harangjai kongnak a mélyben
lent. Halak tátognak a szentélyben, rákok cakkozzák az oltár terítőjét.
Elhessegetem magamtól a kellemetlen
képet és a szomorúságot. Tekintetem visszaréved háromszáz éves templomunkra,
ahogy szilárdan áll az őt ölelő házak karéjában.
Árva Bözödújfalú
messze van. Száz hegyeken is túl...
Befejeztem a munkát. Hazaindulok. Szent István király napja lészen
öt nap után...
(Vörösvári Újság 2003. augusztus)
XXXX:
Íme hát középkorúvá vált,
megemberesedett egykori középiskolánk, a negyedik X-et hagyta el ez év
szeptemberében. De azért még nem az az öreg alma
mater, ahogy emlékeink mindent behavazó messzeségében megjelenik. Nem oly öreg
még, csak tán mi lettünk vének: akik néha meg-meghajlunk a mindennapok súlyai
alatt. Micsoda pompás ajándékot kapott a negyvenedik születésnapjára ez a
szeretett-szidott iskola: a postás betoppant, és 317 millió forintról szóló
csekket hozott. Tantermek, fiúkollégium, tornaterem épülnek belőle, bővül,
szépül, csinosodik majd újra az épület. Lassan nem marad köve, amelyet a régi
híres tanárok koptattak egykor.
Ó azok a régi tanárok… Sokszor
bolyongok a folyosókon, vitrinek, serlegek, üvegüket vesztett tablók között, s
szellemüket keresem. Valahogy-valahol most is itt vannak velem. Nem a kő a
fontos, nem a nemes burkolat, bársony fotel, csipketerítő, hanem az egykoron
elhangzott szavak, szózatok, biztatások, bölcselmek, amelyek útjelzőivé váltak
életünknek.
Ó, hogy nem hallgattunk mindenkoron
intelmeikre, felrúgtuk olykor a jelzőkarókat, vad ingoványon vergődtünk, az
igaz utat nem lelve.
„Nem baj, ha a sorsod kacskaringós,
a lelked legyen egyenes” – mondanák ők elnéző mosollyal, ők, a bölcsek, akik
közül már egynéhányan az iskola panteonjába költözöttek.
A kiválók közt is első: Csonka
igazgató úr. A legszigorúbb EMBER. Így, nagybetűsen. És egyben a leghitelesebb
is. Kőkemény és következetes pedagógia, szilárd erkölcsiség, megingathatatlan
hit az emberben: ezek jellemezték őt. Örökös igazgatónk, példaképünk, erkölcsi
iránytűnk lesz elménk hunytáig mindnyájunk számára,
akik valaha ismertük őt.
Dr. Rübl,
a tudós tanár, a szellem nagy játékosa: szellemisége, humánuma, játékossága,
tudós kíváncsisága ma is bennünk él és babonákat űz. A természet örök
csodájának, a tudománynak, a ráció diadalának tanárbajnoka ő. Ül otthonában
kedves enciklopédiái közt – Isten tartsa őt meg sokáig –, és az élet
kincses-keserves keresztrejtvényét fejtegeti. Ő tudja már a titkokat, „a nagy
csodát”. Tudja a súlyos és igaz válaszokat. Miközben mi még dadogni tudjuk csak
a kérdéseket is.
Pajor tanár úr, az irónia
nagymestere: sziporkázó humor, kaján, gyermekien kételkedő mosoly, érdeklődő
tekintet, empátia. Vele mindig mindenről tudtunk beszélni: a szextől a matrjoskababáig. Ma is mindannyiunk nevét tudja. Számon
tart minket, tartozunk neki. – Hát a bátyád, hogy van? – kérdi, majd tíz év
múlva, amikor ismét találkozunk: – Add át neki feltétlen az üdvözletemet...
Kistakács: – ő már csak Kistakács
maradt igazgatóként is – kedves, törékeny hölgy. Tekintélyét jósága adja. –
Gyermekem, mi van veled? – búg bele mély hangon a telefonba, és én valóban
gyermeke vagyok. Csüggve figyelem szavát, örülök mosolyának és aggódva
figyelem, vajon talál-e bennem feddni, kivetni valót.
Oláh Imre igazgató úr: imponáló
tudás, ragyogó elme, európai szellemiség, igényes beszéd és öltözködés,
példamutató személyiség. „Fehérek közt egy európai”. Nehéz elhinni, hogy már ő is
nyugdíjban van. Még sok kérdésünk lenne hozzá, még nem dobhatja el a
jegyzeteit, tanmenetét, még nem akaszthatja a szögre fehér tanári köpenyét... Még tanulni szeretnénk tőle...
Ahogy a többiektől is – e
negyvenéves tanoda valahai és mostani tanáraitól. Égi és földi katedrákról
szólnak ők hozzánk, értelmünkre hatva, szívünkbe markolva. Mondataik,
verssoraik, vegyületeik, képleteik, sípszavuk egyetlen közös zúgásba olvad
össze, s felszáll a magasba, a végtelenbe, mint ahogy ballagáskor száll az ég
felé a „Gaudeamus”, hogy utat találjon a csillagpor
között, lélektől lélekig az örökkévalóságban.
Kedves iskolánk, alma materünk,
Isten éltessen negyvenedik születésnapodon!
(Vörösvári Újság 2003. szeptember)
Szeptember
27-én a vénasszonyok nyarának ragyogó napsütésében kerekezek a szüreti menet
előtt. Újra és újra leteszem a kerékpárt, és bevárom a színes, boldog
kavalkádot. Ilyenkor mindenki jó kedvű, és elégedett: emelt fővel, mosolygósan
lépdel a menetben, és jólesően sütkérezik az ismerős tekintetekben, azokéban,
akik az út szélén állnak, és csak nézik a felvonulókat. – Szeuvóz,
Jauschi! – kiált most oda egyikőjük a menetben haladó
ismerősre, akinek fülig szalad a szája fekete sváb-kalap alatt, és büszkén
lépdel tovább karját egy csinos sokszoknyás menyecske karjába öltve. Másutt
egy-egy csiklandósabb, évődő megjegyzés is megered a kívül állóktól, amit
boldogan kontráznak meg a menetben lépdelők.
Még én is kapok egy odavetett
fricskát: – Hát film aztán van-e benne? – kérdi egy nagybajuszos bácsi. És lám,
ráhibázott, mert tényleg nincs, de hát hogy is magyarázzam meg neki, mit jelent
a digitális technika, amely egyre idegenebb az embertől. Néma és érthetetlen
világ ez. Egyre halkabb és egyre bonyolultabb gépek uralják a világot.
Processzorok, mikroszkopikus tranzisztorok, intelligens mütyürök, ketyerék váltják fel a kellemesen duruzsoló, kattogó,
szuszogó békebeli masinákat, amelyek között olyan jól érezte magát az ember.
Én is csalok, hogy jobban elviseljem
gépem némaságát. Beállítom úgy, hogy a hagyományos kamerák hangját utánozza
exponáláskor. Így megcsalatva, nosztalgiába ringatva már vidámabb vele a munka.
Pásztázom vele a mosolygós gyermekarcokat, kackiás bajuszokat, borvirágos
orrokat, és vígan kattintgatok egyre...
Talán így csalatjuk
meg magunkat mindannyian. Hiszen minden, ami itt van, csak díszlet. De
szükséges díszlet, hogy közelebb érezzük magunkat a természethez, a földhöz,
mint annak idején őseink, akik az első szőlővesszőt ide elültették.
A hagyomány egyre nagyobb értékké
válik a gyorsan múló időben, rohanó világunkban. Kell, amibe kapaszkodhatunk,
kell, amihez mindig visszatérhetünk mindenféle divatoktól függetlenül.
Az ünnepi menet időnként megzökken,
felgyűrődik az úton, idegesen toporognak a nemes hátaslovak az elején. A
kisbíró most perget egyet a dobján, s szól a sokadalomhoz a bort, a jókedvet
dicsérvén és az esti bálba hívogatja a menyecskéket és a legényeket. Hangja
hamar elenyész a tömegben, hiába próbálja erősíteni azt bíró uram egy oda nem
illő elektromos hangtölcsérrel.
Amíg a menet vesztegel, jótékony
kocsmárosok osztogatnak ingyen bort a felvonulóknak, s az elöl lebzselő
maskarások mézzel kenik össze és liszttel szórják be
az óvatlan bámészkodókat. Aztán újra meglódul mindenki, most már ismét a Fő
úton haladunk, makacsul bizonyítani akarván, hogy igenis még végigmehet rajta
az egész kompánia, mint akár száz évvel ezelőtt, anélkül, hogy bedugulna
teljesen a bécsi út.
Két óra múltán a Fettertől
a Vásár térre ér a sokadalom. Egy nagy dugóban ér véget hirtelen minden. Mintha
csak abbamaradt volna az egész. Még egy kis ténfergés, beszélgetés, még egy kis
bor vagy dobozos sör, a gyerekeknek Fanta, és a nép
szétszéled.
Otthon letöltöm a számítógépre a
felvételeket, vidám arcokat, gyönyörű sváb ruhákat, díszes szekereket őriznek a
néma bájtok. Örömömet lelem bennük. Az ősi kézműves hagyomány és a modern
digitális technika, azt hiszem, mégiscsak békében megférnek ezentúl
is egymással...
(Vörösvári Újság 2003. október)
Advent napjai
jönnek most. Négy egymást követő vasárnapon meggyújtjuk a gyertyákat az adventi
koszorún. Szép sorban. Mindig eggyel többet. Négyen vagyunk a családban, a
legelső gyertya a kisebbik fiúé, a második az elsőszülötté, a harmadik a
feleségé, a negyedik a családfőé.
Néhány perc meghittség ez: körbeüljük a koszorút, bámuljuk a karcsú,
szeszélyesen hajlongó lángokat, s néma árnyékukat a szobánk falán.
Már a
karácsonyt várjuk. A Kápolna utcában hamarosan itt is, ott is elektromos
gyertyafüzérek lepik el a kertekben álló fenyőfákat, s az ablakokban is megjelennek
a bibliai fények.
Advent napjai jönnek most. Valami jónak kell érkeznie, valami rég várt
boldogságnak, megismételhetetlen csodának, életünk írjának,
gondjaink tapaszának.
Hányszor, hány tucatszor vártuk már ezt a csodát az adventi gyertyák lágy
fényében, s betelni vele nem tudunk mégsem, meg nem unjuk koreográfiáját.
Advent: rohanó életünk négy biztos, nyugalmas pontja, búvóhelye.
Mert hát rohanunk egész éven át, öljük idegeinket, mérgezzük sejtjeinket, elsorvasztjuk érzéseinket, bemaszatoljuk szép
gondolatainkat. Semmire sincs időnk. Kapkodunk, szétesünk, összezuhanunk. Az
életünk széthullott mozaik. S már reményünk sincs rá, hogy akár egy darabját is
újra összerakjuk.
Évre év így következik. A gyerekek közben felnőnek, meghaladnak minket, s észre
sem vesszük mint mélyül az árnyék arcunkon az adventi
gyertyák fényében.
Ím, advent napjai jöttek el végre. S lám a tavalyi fenyőfa még mindig ott hever
fakó-kopottan a kert elhagyott sarkában, csontvázzá csupaszítottan.
Persze, megint ottfelejtettük. Ügyet sem vetve a kiszolgált ünnepi kellékre.
Az idén minden más lesz. A rohanásnak vége.
Meggyújtjuk az első gyertyát.
S vidám lobogásba kezd a lángja...
(Vörösvári Újság 2003. november)
Pilist
tisztelni jöjjetek! - invitál minket a szántói sziklaszínház plakátja. S
bizonyára, akik felkaptatnak a Koporsóhegy lábánál lévő egykori kőbányába, a
csodálatos természet és az őt lecsupaszító ember által alkotott, semmihez sem
hasonlítható, egyszerre fenséges és fájni való tájsebhez, tiszteletet fognak
érezni iránta.
Önmagában is tiszteletet keltő ez
a hegy, a Pilis hegység, s egyben a Dunántúl legmagasabbja, a maga 756
méterével. De legendái, kolostorromjai, hajdan itt élt szent emberei révén még
inkább az.
„Koporsó-hegy", mondtam mert így mondták nekem is a régi öregek. És lám az
alakja tényleg koporsót formáz: felhős, borús időben komoran emelkedik a Pilis
és a Budai-hegység karolta természetes medence fölé. Ilyenkor borzongást kelt
az emberekben, s kőhalmának hatalmas súlya lenyomja a lelket. (Lehet-e tiszteletet
parancsolóbb egy koporsónál?) Máskor meg, napsugaras tavaszi időben vidáman
kéklik a távolban, s magához hív, arra kér, másszunk tetejére, osszuk meg
felhőmagányát, s meséljük el, mit látunk fehérlő mészkőszirtjeiről. Hisz vak ő,
csak befelé lát, látja az idők végtelenjét, de nem
láthatja a szerpentinjeit levágó, levegő után kapkodó turistát, s a csúcsról a
völgybe száguldó, kövein bucskázó hegyi kerékpárost.
És szerencsére nem látja, csak
tán érzi, hisz mellkasára nehezednek, a Pilistetőn szörnyedő vasbetonszarkofágokat:
a hidegháború otthagyott borzadalmas emlékeit.
Július 4-én jártam ott, először
hódítván meg a hegyet hűséges kerékpárommal. Szent énekeket kántáló
zarándokokkal találkoztam odafelé a műúton, énekeik sokáig elkísértek. Fönt a
csúcson azonban már egyedül voltam, teremtett lélek sehol. Csak az iszonyú
betonkolosszusok: meg sem számoltam 6-7 talán, hatalmas vasajtóikat már
leszerelték, csak puszta, nyers, otromba betonjuk maradt. Rakétasilóként
szolgáltak jó két évtizede ezek a hadi építmények, amelyek most elviselhetetlen
látványukkal földbe döngölik az embert. A fővárost védték a beléjük
bujtatott, idetelepített légelhárító rakéták a zárt körbekerített katonai
területen, a Szent Hegy legtetején.
Szent Hegy? Álltam döbbenten
egymagamban a hétszázötvenhatodik méteren, s riadtan fordultak belőlem ki a
szavak: Hol itt a Pilis lelke? Hol szakralitása? Hol
diadalmas nagyszerűsége a szent természetnek? Csak egy meggyalázott,
meggyötört, emberlevetette, elhagyott tájat látok.
Isten arcán egy iszonyú sebet.
Ki tudja, tán száz évekig is itt
lesznek még e betonszarkofágok mementóiként az ember barbár ösztöneinek és
csúfságára szárnyaló szellemének. Lesz-e valaha is költség felszámolni
soktonnás falaikat?
Kőbányák harapták ki testét,
betonbunkerek vájtak belé. Vándorok, kik arra jártok, ne okozzatok neki több
fájdalmat. Tiszteljétek a Szent Hegyet. Pilist tisztelni jöjjetek!
(Vörösvári Újság 2004. július)
Becsöngettek!
– Vigyázat! Gyerekek! – intik óvatosságra az autósokat az őszi szélben lobogó feliratok
az iskoláknál. Magam is lassítok kerékpárommal: itt is, ott is hátitáskás
gyerekek bukkannak fel, s lepik el az utcát. Mint csigaházat viszik magukkal
degeszre tömött táskájukat, benne „könyv, toll, tinta, ceruza” – mondaná Weöres
Sándor – „rontom-bontom” – kedves, affektáló gyerekhangján. Na meg: walkman, discman, manager calculator és
mobiltelefon… – tenném én hozzá. Hiába, haladni kell a korral!
Változnak a szokások, elvárások,
szabályok. A tantervek is változnak. Kényszeresen. Új politikai kurzus, új
tanterv. Mint levetett kabátot, dobják félre négy év után mindegyiket. NAT 1,
KERETTANTERV, NAT 2… és két év múlva: KERETTANTERV 2?
A sokat átélt, tapasztalt tanárok
nem sokat törődnek ezzel, saját belső tantervük van ilyesféle fejezetekkel:
gyermek, haza, tudás, igazság, szeretet, erkölcs, érték. Nem ingatják meg azt a
tanigazgatás hol liberális, hol konzervatív hullámai, a tajték, a hab.
A fecsegő felszín nem érdekli
őket.
Csak a gyerekek.
Akik most itt araszolnak előttem
és viszik hátukon a tudomány csigaházát.
A mi családunkban is egy kis szöszke lány elsős lett. Micsoda nap egy ember
életében, amikor először átlépi az iskola küszöbét!?
Izgatottság, kíváncsiság,
igyekvés, büszkeség. S előtte talán egy kis félelem is… „Kora reggel rohanás,
rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom.”
Aztán ki könnyebben, ki nehezebben hozzászokik a mindennapi iskolába járáshoz,
a leckékhez, a kréta csikorgásához, a tanító néni homlokráncolásához, a piros
és fekete pontokhoz, a csengő dallamához…
Így van ez, mióta világ a világ…
Ilyenkor szeptemberben a táskás, tornazsákos gyerekeket nézve, mindenkinek
eszébe jut a múlt: az eltűnt, boldog gyermekkor. A hulló őszi levelek mint naptár lapjai peregnek, hónapok, évek fordulnak
át, s máris ott találjuk magunkat a szűk iskolapadban, egykori osztályunkban.
Olajos padló – mosolyodom el hirtelen, vajon az előttem lépdelő kisiskolások
tudják-e, mi az. Igen, az olajos padló az osztályteremben. Milyen jó kis
foltokat lehetett szerezni nadrágra, kabátra egy-egy jó kis padlón hempergős
verekedés közben. Otthon aztán lehetett magyarázni a foltokat… Hiába…
Aztán… a Stollwerk…
„Ki kér stolit?” – jártak körbe minden szünetben a
srácok az udvaron a kemény ragacsos édességet árulva. Mennyibe is került? 10
fillér volt vagy 20, már nem tudom.
És még… a vascső az iskola
udvarán. Senki nem tudta, milyen célból állt ott, de hamar kitaláltuk, mire
használhatjuk: egyik kézzel megfogtuk és körbe-körbe
szaladtuk, míg el nem szédültünk a rohanásban…
Sok-sok kedves emlék, ami
haszontalan kacat tán másoknak; nekünk kincs, lelkünk kincsei. Jó őrizni őket.
A kisiskolások befordulnak az
iskola szélesre tárt kapuján. Megszólal a csengő. Kezdődik egy újabb tanítási
nap.
Rátaposok én is a pedálra és
továbbhajtok a gimnázium felé…
(Vörösvári Újság 2004. szeptember)
Laci
bácsi, mondja meg nekünk igaz hitére, minek örülnének maguk itt a Székelyföldön
a legjobban – kérdeztük Móga Laci bácsit, úti
kísérőnket tavaly októberi borszéki látogatásunk alkalmával.
A bölcs öreg székely, aki a helyi
iskolában történelemtanár s igazgató volt nyugalomba vonultáig,
kicsit megcsendesedett, majd így válaszolt.
– Mi annak örülnénk a legjobban,
ha odaát mindig jól el lennének rendezve a dolgok, ha nem civódna a magyar a
magyarral. Ha az ország minden dolgában egyenesbe kerülne. Mert nekünk,
székelyeknek akkor a legjobb, ha Magyarország sikeres. Ha minden dolgában
előbbre van, mint szomszédai. Mert akkor van
fundamentumunk, amin megvethetjük a lábunkat. Akkor büszkén mondhatjuk ki azt a
szót, hogy magyar. Akkor nem csúfolnak minket se, nem becsmérelnek. Mert az
erőset, sikereset inkább utánozzák, mintsem gúnyolják. Hát ezért kell nektek
sikeresnek lennetek. Nemcsak magatokért, de értünk is...
Nagy csendesség szállta meg akkor
a Magyarországról jött embereket ott a Gyergyói-havasok
alatt. Érezni lehetett a lelkek dobbanását. Mert a lélek fura jószág ám.
Sokszor hétszámra meg se rezdül, csendben szunnyad a vackában, aztán meg néha
úgy felserken bennünk, hogy majd szétveti a testünket.
Azokon az októberi napokon Laci
bácsi jól eligazított minket szeretetről, emberségről, magyarságról. Ízes
beszédével, elnyújtott, különös székely szavaival már nem is az eszünkkel,
hanem a lelkünkkel beszélgetett, felejthetetlenné téve az utazást a felhőknek
törő havasokon át, Borszék borvizes forrásai közt, a Gyilkos tó havas partján
és a Békás-szoros irdatlan szikláinak fogságában.
Laci bácsi felemelt ujja, szigorú
tekintete, bölcs mondásai hónapokkal később is gyakran eszembe jutottak. Néha
szándékosan idéztem meg magamban őt, ha tanácstalan voltam némely dolgomban: Na
vajon, most Laci bácsi mit mondana erre, mitől óvna, mire intene?
Ez év novemberében azután
komolyan arra gondoltam, felhívom őt, igazítson útba, adjon támaszt, öntsön
belém erőt, világosítsa meg elmém a népszavazás bőszült kampányháborújának,
fortyogó bugyrának közepette.
Tanácstalan voltam, megalázott és
iszonyú dühös azokban a napokban. Igaz szavakra vágytam. Hiteles útmutatásra.
Egy felemelt ujjra. Csendesítő, bölcs igazságra. A lelkem dörömbölt,
csontjaimat rázta.
– Laci bácsi majd eligazít –
gondoltam magamban. – Olyan szelíden és bölcsen, hogy még szégyenkezni sem lesz
okom...
De Laci bácsi nem segített. Nem
adott tanácsot. Döbbenten tudtam meg, hogy az öreg székely még a tavasszal
elköltözött a csillagok közé, a kíméletlen süket csöndbe...
Móga László igaz magyar ember volt. Tartalmas,
nagyszerű életet élt. Nagy tanító volt. Éltében szavaival, holtában egész
életével tanít minket. Felemelt ujja felsejlik az égen.
(Vörösvári Újság 2004. december)
A pápa halálának éjszakáján
súlyos, zavaros álomból ébredtem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ittam egy
korty vizet a konyhában, s közben végiggondoltam a filmszerűen lepergett, s
ijesztően valóságos álomképeket, amelyeket talán fájó könyököm idézhetett elő.
A szombati kerti munkában megerőltettem, s begyulladt, orvoshoz is el kellett
mennem később vele.
Álmomban valahol a délvidéken járhattam, egy háború kellős közepén. A
lövészárkokban fáradt, egykedvű emberek. A központi bunkerban a háborús kormány
miniszterei gyűltek öszsze vésztanácskozásra. Inkább
ijedt arcú polgároknak néztem őket, semmint kormánytagoknak…
A lövészárkokban szedett-vedett
felszerelésű katonák unatkoztak. Volt, aki aludt, mások kártyáztak, voltak, akik
beszélgettek, s volt olyan is, aki magába roskadva szívta olcsó cigarettáját…
Céltalanul bolyongtam közöttük,
nem lelvén a helyem. Azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, mit keresek ott. De
tudtam, hogy ott kell lennem, s sorsom odarendelt és menthetetlenül sodródom
valamiféle szörnyű tragédia felé.
Begyulladt könyököm
fájdalomjelzéseire egyre komorabb képeket vetített ki elmém.
Álmomban egyszer csak észrevettem, hogy a szemközti dombon egy csapat
tréningruhás fiatal közeledik futólépésben. Időnként megálltak, s gimnasztikai
gyakorlatokba kezdtek.
Másunnan újabb csapatok érkeztek,
s hamarosan megtöltötték a lövészárok előtti teret.
A katonák ügyet sem vetettek
rájuk. – A városbeli középiskola diákjai – mondta
egyikőjük ijedt tekintetemet látva –, ha szép az idő, ilyentájt mindig itt
gyakorlatoznak.
A lövészárokban lassan mindenki
álomba merült. Csak én figyeltem aggódva, ahogy a tréningruhások egyre többen
lesznek, és egyre közelebb jönnek. Aztán egyszer csak észrevettem a tréningruha
alól kikandikáló géppisztolyokat és kézigránátokat. Rémülten üvöltöttem fel,
hogy társaimat figyelmeztessem az aljas cselre. De már késő volt. Hangomat
elnyomta a fegyverropogás és a felrobbanó kézigránátok detonációja.
Néhány perc alatt mindenkit
legyilkoltak a lövészárokban. Vérbe fagyva hevert a háborús kormány minden
minisztere. Én arcra borulva feküdtem. Moccanni sem mertem. Nem tudtam, hogy
megsebesültem-e vagy sem, tudom-e mozgatni tagjaimat, vagy sem. Megbénított a
rémület.
Álmomban is eszembe jutottak
Radnóti sorai: „...csak feküdj nyugodtan, Halált
virágzik most a türelem.”
A hirtelen beállt csendben, már
csak egy-egy pisztolylövés hallatszott időnként. Biztosan a sebesülteket lövik
agyon – gondoltam magamban, s már lélegezni sem mertem.
Két kisgyerek állt meg most mellettem, nevetgéltek, s cipőjük orrával
bökdöstek, élek-e még.
(„Der springt noch auf...”)
Egyikőjük lehajolt az arcomhoz és öngyújtójával égetni kezdte a szemöldökömet,
aranyos, gurgulázó kacagással kísérve a műveletet…
A fájdalomtól hirtelen felébredtem, s egy darabig még
mozdulni sem mertem az ágyban, míg ki nem tisztult a fejem…
A feleségem azt mondta, az álmom
jel volt, üzenet. Nincsenek véletlenek, minden mindennel összefügg. Előre
megírt. Sorsszerű.
Ki tudja? Az álmok csodálatosak
és érthetetlenek. Egy párhuzamos világ jelei. Lelkiismeretünk kiáltásai. A
jövőnk emlékei.
A pápa halálának éjszakáján
súlyos, zavaros álomból ébredtem. Annak a napnak az éjjelén, amikor meghalt egy
ember, aki maga volt a béke és a szeretet. Vajon kinek a vállára fognak eztán a
galambok rászállni?
(Vörösvári Újság 2005. április)
Farsang napjai köszöntöttek ránk. Előkerültek a ládafiából az
ünnepi maszkok, színes szalagok, s szorgosan kattog a varrógép: kell az új
jelmez, különb és meghökkentőbb, mint a tavalyi volt. Vidám, reményes időszak
ez: a tél lassacskán majdcsak elmúlik, s tavasszal friss szelek, s nyíló
virágok aranyozzák be életünket.
Mit hoz az év, mit hoz a csecsemő
tavasz, a gazdag nyár és az érett ősz? Ki tudja? Reméljük, csupa jót és boldogat: és legfőképp életerőt. Mert ez hiányzik manapság
leginkább nálunk; s a pozitív gondolat.
Mi nemcsak farsangkor: álló évben maszkot hordunk. Rosszkedvű, biggyedt ajkú,
haragos maszkot. Gőgös, hideg, keményvonású álorcát.
Kesergünk, gyűlölködünk,
irigykedünk, berzenkedünk: szitokszavak áradnak haragos ajakunkról.
Addig-addig, míg ráég bőrünkre a dekadens álorca, s magunk is elhisszük, hogy az élet igazságtalan, a sors pártos, Isten
nemtörődöm. Búsmagyarkodunk Vereckétől Dévényig és ellenségünknek gondoljuk az egész világot.
„Én már lélekben halott vagyok” – mondta nemrég nekem egy áldott tehetségű,
kiváló muzsikus, aki művészetével szárnyalóvá tehetné a lelkeket, s hétköznapi
emberek gondjait úgy oszlathatná el, mint kacagó szél a piszkos fellegeket.
Honnan ez a nagy keserűség, mi
végre való, ki érti meg? Mire való a hamis búslakodás, önsorsrontás,
lélekhervasztó melankólia, mániákus gyűlölködés?
Vegyük le végre a maszkokat, s
hagyjuk a karneváli időkre a festett papírorcákat. Lélekben gazdag, bátorságos
nép a magyar. Tehetségben világhatalom. Engedjük hát magunkhoz a pozitív
gondolatokat, az egymást átkaroló érzelmeket, hagyjuk
abba a hangos fogcsikorgatást és halljuk meg mindenkor a nekünk szóló
üzeneteket...
Figyeljünk oda bölcs elődeinkre, ma élő nagyjainkra, akikből sugárzik az
életerő és a lelki gazdagság.
Márai Sándor írja Füves könyvében a következőket:
„Egyszerre kell élni a nappal, a
holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig
belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és a pusztulás teljes rendjébe.
Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ
hangjai iránt.”
Szépséges pozitív gondolat.
Szívet melengető, megszívlelendő.
Kevesebb gyűlölettel és keserűséggel a szívünkben, együtt rezonálva a világgal,
a teremtés bölcs rendjével, sokkal boldogabbak lehetnénk mi mindannyian ebben a
tenyérnyi, bölcsőnyi országban.
Hiszem, hogy képesek vagyunk még
a jóságra, és nem gyűlöletszavas, vezényszavas, kampányszavas maszkosok fogják
irányítani életünket.
Mert a maszk olcsó, festett
hazugság. Balga átverés. Hamis tapasztalat. Csak szórakozni, mulatni jó.
Farsang után a ládafiában a helye.
(Vörösvári Újság 2006. január)
Ha meghalsz, ott
fent azt fogják tőled kérdezni: hogyan használtad fel a fényt, hogyan használtad
fel az energiát, a tehetséget, amit kaptál – mondja Carlos
Santana, a legendás dél-amerikai gitáros egy
tévéinterjúban. – Használd a fényt, használd az energiát!
Egyszerű, keresetlen szavak, és nagyon
hitelesek egy olyan ember szájából, aki istenáldotta tehetségével évtizedek óta
emberek millióinak szerez örömet. Már a hetvenes években sztár volt. Főiskolás
koromban alig akadt olyan diáktársam, aki ne szerette volna a zenéjét. A
híres-hírhedt woodstocki fesztiválon tűnt fel, s vált
egy csapásra világhírűvé. Azóta közel negyven év telt el, és ő újra és újra
megújulva még mindig a rockzene élvonalához tartozik. Nem pusztán azért, mert
kiváló zenész, hanem inkább, mert nagyszerű ember, akiből sugárzik a fény, a
szeretet, az öröm, a pozitív energia.
„A zene gyógyít,
azt sugallja, hogy a problémák megoldásának az erőszakon kívül is léteznek
eszközei... Ma, amikor a gyűlölet, a harag, a terror napjait éljük, a zene
rögtön ható gyógyszer” – mondja és ennek szellemében
utazza körbe a világot és mosolyt varázsol sok millió ember arcára
összetéveszthetetlenül sajátos éneklő gitárjátékával.
Amikor a hetvenes években rojtos, foltos
farmerben alkoholgőzös partikon a Kádár-korszak tunyaságától és
kilátástalanságától érzett pózoló világfájdalommal telten felszabadító zenéjét
hallgattuk, nem gondoltam volna, hogy idősebb koromban, amikor már távolabb a
kezdet, mint a vég, s ez bölcsességre szorítja az embert és alkotásra, Carlos Santana a szavaival is a
szívem mélyéig hatol.
„Használd a fényt, használd az energiát!”
Oly sokan vannak, akik erre képtelenek.
Akik tehetségtelenségük, restségük, érzéketlenségük, ürességük, közönyük miatt
mind csak a sötétséget növelik. Akik a gyűlölet sötétjében élnek, és negatív
energiáikat ráokádják embertársaikra. Akik nem látják a fényt. Akik vakok a
szeretetre.
Mostanában egyre többször találkozom
velük. Figyelem őket – egyre nyugtalanabbul –, amint szétmaszatolják
a bennük lakozó sötétséget s szidalmaznak másokat, átkozzák a sorsot,
búsonganak a történelmen, gyászolják az erkölcsöket, temetik a gazdaságot,
pokolba kívánják a politikusokat, siratják a magyarságot, végromlással
riogatnak.
Ideje, hogy ők is kilépjenek a fényre,
hogy ők is fényből éljenek. Tavaszodik. S az égbolt végtelenjét
újra elöntik az éltető napsugarak...
Ideje van a fénynek.
Ideje van a fényből élő embereknek.
(Vörösvári Újság 2006. február)
Ülök a
sokat szidott televízió előtt, és a Megasztár egyik
döntőjét nézem. Szeretem ezt a műsort, örülök a sok tehetséges fiatalnak,
kedvelem a lendületes rock-számokat, a népzenei ihletésű dallamokat, a
dzsesszes hangszereléseket. Csodálom a gyönyörű és erőteljes énekhangokat, a
fiatal énekesek műsorról műsorra csiszolódó énektudását, s azt
ahogy egyre jobban kiteljesedik előadói tehetségük, színes személyiségük. Sok élvezetes
pillanata volt már ennek a műsornak: fergeteges és megható, lázadó és
megnyugtató, szívszaggató és álomba ringató, elgondolkodtató és mulatságos.
Nézem a
tévét, dobolom ujjaimmal a ritmust a fotel karfáján. Aztán egészen váratlanul,
egyszeriben csak megtörténik a csoda. Rúzsa Magdolna, a rendkívül tehetséges és
szimpatikus újvidéki leány, ez az aranyos ember egy film betétdalát kezdi
énekelni. Ismerem a dalt, a világhírű bosnyák rendező, Emir
Kusturica „Cigányok ideje” című filmjéből való.
Láttam a filmet, többször is. Az, hogy tetszett, nem jó kifejezés: élni kezdett
bennem a mozi, s már rólam szólt, nekem mesélt. Kusturica
egy szál maga többet ér, mint egész Hollywood, tokkal, vonóval.
Száll, szárnyal, fényesen
kibomlik a dallam, a torkokat szorító, lelkeket rázó ballada betölti a teret, a
szíveket, agytekervényeink kusza labirintusait, s már uralja lélegzetünk
ritmusát is, egész lényünket, mindenünket.
A dalból – bár szövegét nem
értjük – évezredek fájdalma buggyan elő, erőszak, megaláztatás, gyűlölet,
harag, előítélet, igazságtalanság, keserűség, bánat. Csak sokat szenvedett
népek tudnak ilyen dalokat kikiabálni, kivérezni magukból.
Rúzsa Magdolna áll a mikrofon
előtt, látom, látjuk, ahogy egész teste majd beleszakad az éneklésbe. A
fájdalomtól eltorzul arca, a hangok mintha súlyos kősziklaként szakadnának le a
szívéről.
Ő itt már nem Rúzsa Magdolna, a
délvidéki magyar lány, hanem sorsunk egy darabja, magyarságunk egy éles
szilánkja, amely hasít és hitvallásra késztet.
A tragikus dallam mégis valami
megnyugtató, bölcs harmóniában olvad bele: bármilyen is volt a múlt, kell
lennie közös jövőnek, ahol együtt tudnak élni magyarok, szerbek, horvátok,
bosnyákok, cigányok. S úgy, hogy megtartva nemzeti sajátosságaikat, a
hívószavuk mégis az maradjon: ember.
Kivételes a pillanat, igéző,
felemelő, amit ez a kedves leány idéz elő. Goethe Faustja állítaná meg ilyenkor
az időt: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”
Az esztétika katarzisnak, a
vallás áhítatnak, a filozófia megvilágosodásnak nevezi tán az ilyen
pillanatokat, amikor az ember úgy érzi, mégiscsak nagyszerű, hogy erre a kő- és
sárbolygóra született, és együtt lüktethet az univerzum ritmusával.
Ami életünkben vacak volt, ilyenkor
hátramarad, köddé foszlik, a bajok visszabújnak sötét
bugyraikba, fény és energia tölt el minket, és a remény, hogy a legsötétebb,
legaljasabb idők is elmúlhatnak, s az emberség mindig felülkerekedhetik
balhiteken és uszuló, ordas eszméken.
Rúzsa Magdolna egy talmi és agresszív műsorokban bővelkedő kereskedelmi
csatorna adásában egy pillanatra felvillantotta a fényt, megidézte a csodát és
hitet adott, erőset, bátorítót, igazat. Köszönjük neki!
(Vörösvári Újság 2006. május)
Állunk a Kacsa-tó partján, bámulunk ki
arcunkból a nagy feketeségbe. Izgatott, türelmetlen várakozás. Amire várunk, az valami új, hagyomány nélküli, nem mindennapi. Tudjuk: nem
lesz tőle vastagabb a zsebünk, könnyebb az életünk, roskadozó az asztalunk.
Mégis
sokan ott állunk a kicsiny bányató partján, melynek vize nem köt össze
városokat, országokat, népeket.
Mire ez a tóba zárt hajó? Mi ez a komédia?
Mi ez a haszontalan felhajtás?
Hát persze hogy jelkép. Őseink utazása és
megérkezése az Ulmer Schachtelnek,
„ulmi skatulyának” csúfolt egyszerű vízialkalmatosságokon.
Tér és idő, ember és nép, ház és haza
találkozása, összekapaszkodása, el nem eresztése; utazás az idő végtelen
folyóján. Utazás az emlékek közt, sorsok közt. Nem parttól partig, de
születéstől elmúlásig.
Hirtelen fények gyúlnak a kéménysö-tétben, s imbolyogva közelíteni kezdenek felénk. A
hátunk mögött lágyan ömlő muzsika hangjaiba a túlpart felől testvéri szólamok
keverednek. A zeneiskola fiatal zenészei le is eresztik a hangszereket, és
velünk együtt nézik, ahogy a túlparti fények egyre közelebb villóznak a
csillagtalan, vak víztükörben.
Egyre bátrabban csiklandozza fülünket az
ismerős muzsika: őseink dallamvilága hallik felénk, hasonlókat játszhattak,
énekelhettek annak idején is, amikor a tutajszerű „skatulyákon” lecsorogtak a
Dunán Ulmtól Bécsig, hogy aztán onnan szekereken
zötykölődve folytassák tovább az új honfoglalást.
Egyre közelebb jön a hajó, vagy inkább csónak.
Az elején fáklyák égnek, a fedélzeten 6-7 zenész játszik lelkét beleadva. A
csónak most egy fordulót tesz, s háttal érkezik meg a partnak. A zenészek
kiszállnak. A közönség tapsol. A jelkép él; beteljesedik.
Voltaképpen nem is történt semmi. Csak éppen
gazdagabbak lettünk valamivel, amit szavakkal nemigen lehet kifejezni.
Költészet ez. Varázs. Áhítat. Olyas dolog,
ami gyakorlatban haszontalan, de mégis az embernek úgy kell, mint a levegő.
Zoltán atya megáldja a hajót. Csendesen
állnak körülötte néhányan.
Ima száll az éjbe… Idők és terek meszszeségében valahol találkozik tán azokkal a
fohászokkal, amelyet az egykori telepesek rebegtek el, amikor beszálltak a
skatulyákba, hogy elinduljanak az ismeretlen új hazába. Új otthonukba.
Isten nélkül soha nem tették volna lábukat
az imbolygó jószágra. Isten nélkül nem jutottak volna el a Pilis szelíd hegyei
közé.
Őértük is szól az ima ezen az éjjelen.
Hagyomány született?
Azt reméljük.
Jövőre tán szebb lesz és látványosabb.
S vele, általa mindenki gazdagabb.
(Vörösvári Újság 2006. augusztus)
Múltidéző, koszorúzó, mécsesgyújtó,
fejet hajtó hetek állnak mögöttünk. Október 23. – az 50. évforduló, november 1.
– Mindenszentek, majd Halottak napja, november 4. – nemzeti gyásznapunk és
november 17. – Puskás Öcsi halála napja.
Ideje volt az emlékezésnek és az
elmélkedésnek.
Ideje volt a magunkba fordulásnak és a megtisztulásnak.
Emberi példákat, életmintákat, értékkövető, hitet tevő magatartásokat,
sorsformáló üzeneteket tártak elénk ezek a napok, hetek, és olykor szelíden,
olykor kegyetlenül nyersen kényszerítettek minket
arra, hogy szembesüljünk az igazságokkal és hazugságokkal.
Az ember vagy felemeli a fejét vagy
lehajtja vagy éppenséggel a homokba dugja. Ám, lehet-e
úgy élni, hogy szemünket, orrunkat, fülünket, minden pórusunkat eltömi a homok,
érzelmi sivatagunk, gyávaságunk halálos futóhomokja...
Mindenkoron a múltból kell építkezni,
meghaladva a múltat, de nem elfeledve. Őszinte beszéddel és részletekbe menő
hűséggel. Tisztelettel, de könyörtelen nyíltsággal.
A múlt elhazudása a jelen aljasságainak
élesztője. A hallgatás olykor nem arany, hanem a felpeckelt száj fájdalmas
rándulása, a bölcs némaság olykor fülekbe csepegtetett ólom.
Mindenkor tudni kell idejét szónak és szótlanságnak.
Az általam sokat idézett Márai Sándor írja Füves könyvének egy passzusában:
„Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből,
megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak
joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint
aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz
valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha
beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel
kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az
igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.”
Az emlékezés, a tisztelgés, a múltidézés,
a múltból építkezés jegyében íródott újságunk ezen
száma is. Számos írásunk pergeti vissza homokszemenként az időt, idéz értékeket
a múltból, rajzol meg emberi arcéleket, tárja fel a tanulságokat, int a
tiszteletre és az emlékező szeretetre. Az őszinteségre.
Az őszinteség a szeretet alapvetése – mondhatnám karácsonyi számunk írásait
megelőlegezve. Ám előtte a novemberi szám komoly hangulata, intő szavai várnak
az Olvasóra.
Örömteli várakozással telt adventi szép napokat kívánok mindenkinek.
(Vörösvári Újság 2006. november)
Sej Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt.
– jutott eszembe a Háry János-beli népdal, amikor a Karátsonyi-ligeti
templom újonnan megépült tornyát lefotóztam, mivelhogy most már nálunk is két
templomtorony látszik: az ófalusi és a ligeti. (Azért
nem mondtam óvárosit, mert az nagyzolásnak tűnne. Az
óvárosról nekem például Prága varázsos utcái jutnak az
eszembe. Az ófaluról – bár város vagyunk már – a sváb
ősök, gangos házak, fakerítések.)
Az abonyi
népdalról azután tovább lendülnek gondolataim Ady gyönyörű versére, a
Föl-földobott kőre:
„Messze tornyokat látogat sorba,
/ szédül, elbúsong, s lehull a porba, / amelyből vétetett.”
Advent első vasárnapján együtt a
család. Meggyújtjuk az első gyertyát a koszorún. Beszélgetünk. Kirakjuk az
emlékezet tarsolyából elmúlt karácsonyok kedves perceit. Legókból,
dzsiájdzsókból (ezek állanak
ma Andersen ólomkatonái helyében) és egy Rizikó nevű társasjátékból áll össze
az emlékmozaik. No meg egy Commodore 64-ből, a fiúk első számítógépéből...
Pergetjük az emlékeket,
bontogatjuk vissza az idő fonalát. Persze, már néha összegubancolódik... Hogy is volt, mint volt? Emlékeztek-e még rá?...
Aztán a legszebb pillanatban
belesóhajtok telitüdővel, családfenntartó
aggodalommal az adventi hangulatba. Belerondítva egészen. Szétzavarva a
gyülekező angyalkákat.
– Vajon ki tudom-e fizetni a
gázt, villanyt, vizet, csatornadíjat, biztosítást jövőre? – nézek sokatmondón
az asztal körüli családra, s homlokomon a ráncok keskeny labirintusba
rendeződnek. Zizeg a csend. Megütődötten néznek rám feleségem és lemenőim.
– Menjünk el, hagyjuk itt ezt az
országot – javallja egyikük. – Ez egy szomorú, szegény ország, mi dolgunk volna
vele?
Már tudom, kár volt a sóhajtozásért,
a hitetlen aggodalomért. Kár volt a falra kent ördögért. Kár a negatív
rezgésekért: a tiszta ünnepi hangulatban, mint vízbe ejtett kő a hullámokat,
úgy gerjesztem a rossz kedvet, szomorúságot.
Elszégyellem magam erősen.
Valahogy ki kell ebből jönnöm. El kell simítani a hullámokat...
– Lehet, hogy egy templomegere
ország ez a miénk, de én akkor is szeretem. Én a magyaron kívül alig értek más
nyelveket. Idecövekeltem, s itt is maradok. Ezzel a két toronnyal itt... Itt az én vackom ebben a házban, hazában. S ha
kikapcsolják a kábeltévét, az Internetet, a telefont...
Nem baj. Mindegy az... Majd ülünk, s beszélgetünk,
társasozunk, mint régen... Ha meg nem lesz pénzünk
gázra, fűtünk majd fával, miegymással. Nagybundával...
– Hát, ja! Majd lesz valahogy –
mondják, s nyugszik a hangulat, folyik a beszéd vidáman tovább...
Már csak magamban teszem hozzá,
nem családfős, férfias, ha nyíltan mondanám:
„A
lényeg, hogy egyvalami ne hiányozzék közülünk, egy valamit ne kapcsolhasson ki
nálunk senki emberfia. S ez a szeretet, amely a legnagyobb ínségben is
összeköt, megtart, betakar. Ami nemcsak családot, de nemzetet, országot is
összetart. Nem nevezik mindig néven. Tán szégyenlik
is, de van, s működik. Ezer alakban, ezer módon. Csak az egyik szavunk rá az, hogy
„karácsony”. Akad rá még embernek való épp elég...
(Vörösvári Újság 2006. december)
Farsangolunk. Ilyenkor a fotósnak is eseménydús az élete. Alig
győzi az óvodai, iskolai bálokon kattintgatni a masináját. Egyik jelmez szebb,
ötletesebb, mint a másik. És a gyerekek aranyosak, kedvesek. Nevetés és öröm
mindenik farsangi nap. Boldogságszüret.
A jelmezek közül az idén az tetszett nekem a legjobban, amely egy színpompás
korallzátony gazdag növény- és állatvilágát idézte fel, sziporkázó fantáziával.
Sok munka volt a jelmezzel, de csodaszép is lett.
Ahogy ott
állt az a helyes gyerek abban a tengeri herkentyűkkel teli jelmezben, hirtelen egy
színes felkiáltójelet láttam magam előtt. Egy intést, figyelmeztetést, a 24.
óra nagymutatóját: egy figyelmeztetést arra, hogy ez a gazdagság, a természet
eme csodája örökre elveszhet, elromolhat, tönkremehet.
A globális felmelegedés a
korallszigeteket is elpusztítja. A melegedő tengerben máris sok sziget meghalt,
kihalt, kifehéredett, kopár pusztasággá vált. Az emberiség – amely annyira
éhezik a csodákra – szisztematikusan, érthetetlen konoksággal maga pusztítja el
a legnagyobb csodát: a természetet.
Kínában 8 %-os az ipari fejlődés, egyre több felhagyott szénbányában
ég a szén olthatatlanul, s ontja a széndioxidot; Amerika nem csatlakozik a
kiotói egyezményhez, amely az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátását
szabályozza; Brazíliában leöldösik az indiánokat, az őserdőt, a világ tüdejét
meg kivágják; az öbölmenti gazdag arab országokban 10
szoba esik egy emberre, még a tengerben is építkeznek; világszerte egyre
nagyobb tankhajókat építenek és egyre nagyobbak is futnak zátonyra; Romániában
újabb aranybányát nyitnak, hogy ciánnal szennyezzék folyóinkat; a japán
halászok védett vizeken a bálnákat öldösik; a vörösvári erdőkben a sitthalmok között crossosok és kvadosok kergetőznek...
Az évszakok pedig meghasonlottak
magukkal. Már nincs tél, nincs tavasz, csak éppen az, amit az időjárás
szeszélye éppen kihúz a zsákból. Átmeneti lesz minden ruhánk. Egy nap is
évszaknyit változhat az idő. Milliomosokká lesznek az időjósok...
Tavasz, nyár, ősz, „szél”. A telet az idén is elfújta a globális felmelegedés, amelynek
megakadályozására, visszaszorítására pedig most már nagyon oda kellene figyelni
a világ minden szegletében.
Éppen most, farsang idején adta
ki a világ e téren legnagyobb szaktekintélye, az ENSZ klímaváltozási
kormányközi szakértői bizottsága a globális felmelegedésről szóló jelentését,
mely szerint „a globális felmelegedés nem feltételezés, hanem tény, és a
jelenséget több mint 90 százalékban az emberi tevékenység okozza.” Az ENSZ
szakértői testülete azt prognosztizálja, hogy „a következő 100 évben a Föld
hőmérséklete 1,8-4,0 fokkal fog emelkedni.”
Egészen biztos, hogy az évszázad
végére minden korallsziget ki fog pusztulni – gondolom magamban – a jelentésről
szóló híreket olvasva az interneten. És néhány száz év múlva – ha még lesz
farsang, lesznek még bálok, és a túlszaporodott, a természet tartalékait is
felélt emberiségnek lesz kedve maskarákba bújni –, egy akkori farsangi bálon
már senki sem fogja tudni, hogy ez a jelmez egy korallszirtet mintáz, mert
egyetlen egy gyerek, de még apja és anyja sem látott hasonlót egész élete
során.
(Vörösvári Újság 2007. február)