Notesz

 

 

 

Ezerkilencszázötvenhat novemberében anyám a hasára borította a fatekenőt, és a pince sarkában üldögélve nyugtalanul hallgatta a Nagykovácsi felé húzó szovjet repülőgépek dübörgését. Hogy mire volt ez a nagy aggódás? Nem másért, mint értem, aki nyolcadik hónapomat éltem a hasában. Amikor megszülettem, már béke volt; csend, hó és halál. Túl sok halál. S valahogy gyávább és szürkébb, elfojtott és ökölbeszorítóbb lettek mindenek.

Persze én és újszülött kortársaim évtizedekig nem tudhattunk semmiről. Az én nemzedékemtől kezdve békébe születtek bele a gyermekek ebben az országban. Hazug, üres békébe. Boldog együgyűségbe. Az utolsó szabadságharc szárnyszegésében, öntudatlanul, s az igazságtól távol nevelkedtünk. Szüleink - minket féltve - előttünk nem beszéltek elvetélt forradalmakról, letaposott, megalázott nemzetről, zsarnok megszállókról, s az egész ördögi, orwelli rendszerről... Mintha egész életünkre teknő mögé akartak volna rejteni, elhessentve a lidérceket, elparancsolva a bennünket ártó szándékkal kerülgető kínzó gondolatokat...

Pedig micsoda élmény lehetett volna - hozzájuk hasonlóan - bátornak lenni, megízlelni a szabadság mámorát, az egymásra találás, a közösség erejének felemelő boldogságát.

Micsoda élmény lehetett 1956-ban magyarnak lenni a nagyvilágban. Micsoda élmény lehetett egy bátor nemzet tagjának lenni, annak a nemzetnek, amely Európa legnagyobb hadseregének és a történelemnek mert ellent mondani, amikor kitűzte a lyukas trikolort a kilőtt páncélosok kormos tornyára.

Mai eszemmel a bátorságot tekintem az ember legnagyobb erényének. ,,Ahol bátorság van, ott minden van!" - hajlíthatnám rá a ma gyakran használt jelmondatot. Milyen nagyszerű dolog is a bátorság, egyénnek, nemzetnek egyaránt. Bátorság a tettekre, az idők felismerésére, bátorság a szabadságra, a zsarnok trónfosztására, bátorság az igazság kimondására és a hibák beismerésére, bátorság az együttélésre és a szeretetre, bátorság a mindennapokra és aprócseprő bajaink, ezernyi gondunk elviselésére.

,,Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek" - mondta Ady egykoron, s ez örök igazság a mi nemzetünk számára. Eszünkkel, hitünkkel és bátorságunkkal remélhetünk csak boldogulást.

Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika a bátorság nagy ünnepe volt Magyarországon. Fénye, szellemisége ragyogja be továbbra nemzetünket. Édes hazám, légy bátor!

 

(Vörösvári Újság 2001. október)

 

(Vörösvári Újság 2003. február)

 

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

(Vörösvári Újság 2003. március)

 

(Vörösvári Újság 2003. április)

 

(Vörösvári Újság 2003. május)

 

 

 

(Vörösvári Újság 2003. augusztus)

 

XXXX:

(Vörösvári Újság 2003. szeptember)

 

(Vörösvári Újság 2003. október)

 

(Vörösvári Újság 2003. november)

 

Pilist tisztelni jöjjetek! - invitál minket a szántói sziklaszínház plakátja. S bizonyára, akik felkaptatnak a Koporsóhegy lábánál lévő egykori kőbányába, a csodálatos természet és az őt lecsupaszító ember által alkotott, semmihez sem hasonlítható, egyszerre fenséges és fájni való tájsebhez, tiszteletet fognak érezni iránta.

Önmagában is tiszteletet keltő ez a hegy, a Pilis hegység, s egyben a Dunántúl legmagasabbja, a maga 756 méterével. De legendái, kolostorromjai, hajdan itt élt szent emberei révén még inkább az.

„Koporsó-hegy", mondtam mert így mondták nekem is a régi öregek. És lám az alakja tényleg koporsót formáz: felhős, borús időben komoran emelkedik a Pilis és a Budai-hegység karolta természetes medence fölé. Ilyenkor borzongást kelt az emberekben, s kőhalmának hatalmas súlya lenyomja a lelket. (Lehet-e tiszteletet parancsolóbb egy koporsónál?) Máskor meg, napsugaras tavaszi időben vidáman kéklik a távolban, s magához hív, arra kér, másszunk tetejére, osszuk meg felhőmagányát, s meséljük el, mit látunk fehérlő mészkőszirtjeiről. Hisz vak ő, csak befelé lát, látja az idők végtelenjét, de nem láthatja a szerpentinjeit levágó, levegő után kapkodó turistát, s a csúcsról a völgybe száguldó, kövein bucskázó hegyi kerékpárost.

És szerencsére nem látja, csak tán érzi, hisz mellkasára nehezednek, a Pilistetőn szörnyedő vasbetonszarkofágokat: a hidegháború otthagyott borzadalmas emlékeit.

Július 4-én jártam ott, először hódítván meg a hegyet hűséges kerékpárommal. Szent énekeket kántáló zarándokokkal találkoztam odafelé a műúton, énekeik sokáig elkísértek. Fönt a csúcson azonban már egyedül voltam, teremtett lélek sehol. Csak az iszonyú betonkolosszusok: meg sem számoltam 6-7 talán, hatalmas vasajtóikat már leszerelték, csak puszta, nyers, otromba betonjuk maradt. Rakétasilóként szolgáltak jó két évtizede ezek a hadi építmények, amelyek most elviselhetetlen látványukkal földbe döngölik az embert. A fővárost védték a beléjük bujtatott, idetelepített légelhárító rakéták a zárt körbekerített katonai területen, a Szent Hegy legtetején.

Szent Hegy? Álltam döbbenten egymagamban a hétszázötvenhatodik méteren, s riadtan fordultak belőlem ki a szavak: Hol itt a Pilis lelke? Hol szakralitása? Hol diadalmas nagyszerűsége a szent természetnek? Csak egy meggyalázott, meggyötört, emberlevetette, elhagyott tájat látok. Isten arcán egy iszonyú sebet.

Ki tudja, tán száz évekig is itt lesznek még e betonszarkofágok mementóiként az ember barbár ösztöneinek és csúfságára szárnyaló szellemének. Lesz-e valaha is költség felszámolni soktonnás falaikat?

Kőbányák harapták ki testét, betonbunkerek vájtak belé. Vándorok, kik arra jártok, ne okozzatok neki több fájdalmat. Tiszteljétek a Szent Hegyet. Pilist tisztelni jöjjetek!

(Vörösvári Újság 2004. július)

 

Becsöngettek! – Vigyázat! Gyerekek! – intik óvatosságra az autósokat az őszi szélben lobogó feliratok az iskoláknál. Magam is lassítok kerékpárommal: itt is, ott is hátitáskás gyerekek bukkannak fel, s lepik el az utcát. Mint csigaházat viszik magukkal degeszre tömött táskájukat, benne „könyv, toll, tinta, ceruza” – mondaná Weöres Sándor – „rontom-bontom” – kedves, affektáló gyerekhangján. Na meg: walkman, discman, manager calculator és mobiltelefon… – tenném én hozzá. Hiába, haladni kell a korral!

Változnak a szokások, elvárások, szabályok. A tantervek is változnak. Kényszeresen. Új politikai kurzus, új tanterv. Mint levetett kabátot, dobják félre négy év után mindegyiket. NAT 1, KERETTANTERV, NAT 2… és két év múlva: KERETTANTERV 2?

A sokat átélt, tapasztalt tanárok nem sokat törődnek ezzel, saját belső tantervük van ilyesféle fejezetekkel: gyermek, haza, tudás, igazság, szeretet, erkölcs, érték. Nem ingatják meg azt a tanigazgatás hol liberális, hol konzervatív hullámai, a tajték, a hab.

A fecsegő felszín nem érdekli őket.
Csak a gyerekek.

Akik most itt araszolnak előttem és viszik hátukon a tudomány csigaházát.
A mi családunkban is egy kis szöszke lány elsős lett. Micsoda nap egy ember életében, amikor először átlépi az iskola küszöbét!?

Izgatottság, kíváncsiság, igyekvés, büszkeség. S előtte talán egy kis félelem is… „Kora reggel rohanás, rontom-bontom, nem könnyű a tanulás, csak aszondom.” Aztán ki könnyebben, ki nehezebben hozzászokik a mindennapi iskolába járáshoz, a leckékhez, a kréta csikorgásához, a tanító néni homlokráncolásához, a piros és fekete pontokhoz, a csengő dallamához…

Így van ez, mióta világ a világ…
Ilyenkor szeptemberben a táskás, tornazsákos gyerekeket nézve, mindenkinek eszébe jut a múlt: az eltűnt, boldog gyermekkor. A hulló őszi levelek mint naptár lapjai peregnek, hónapok, évek fordulnak át, s máris ott találjuk magunkat a szűk iskolapadban, egykori osztályunkban.
Olajos padló – mosolyodom el hirtelen, vajon az előttem lépdelő kisiskolások tudják-e, mi az. Igen, az olajos padló az osztályteremben. Milyen jó kis foltokat lehetett szerezni nadrágra, kabátra egy-egy jó kis padlón hempergős verekedés közben. Otthon aztán lehetett magyarázni a foltokat… Hiába…

Aztán… a Stollwerk… „Ki kér stolit?” – jártak körbe minden szünetben a srácok az udvaron a kemény ragacsos édességet árulva. Mennyibe is került? 10 fillér volt vagy 20, már nem tudom.

És még… a vascső az iskola udvarán. Senki nem tudta, milyen célból állt ott, de hamar kitaláltuk, mire használhatjuk: egyik kézzel megfogtuk és körbe-körbe szaladtuk, míg el nem szédültünk a rohanásban…

Sok-sok kedves emlék, ami haszontalan kacat tán másoknak; nekünk kincs, lelkünk kincsei. Jó őrizni őket.

A kisiskolások befordulnak az iskola szélesre tárt kapuján. Megszólal a csengő. Kezdődik egy újabb tanítási nap.

Rátaposok én is a pedálra és továbbhajtok a gimnázium felé…

(Vörösvári Újság 2004. szeptember)

 

Laci bácsi, mondja meg nekünk igaz hitére, minek örülnének maguk itt a Székelyföldön a legjobban – kérdeztük Móga Laci bácsit, úti kísérőnket tavaly októberi borszéki látogatásunk alkalmával.

A bölcs öreg székely, aki a helyi iskolában történelemtanár s igazgató volt nyugalomba vonultáig, kicsit megcsendesedett, majd így válaszolt.

– Mi annak örülnénk a legjobban, ha odaát mindig jól el lennének rendezve a dolgok, ha nem civódna a magyar a magyarral. Ha az ország minden dolgában egyenesbe kerülne. Mert nekünk, székelyeknek akkor a legjobb, ha Magyarország sikeres. Ha minden dolgában előbbre van, mint szomszédai. Mert akkor van fundamentumunk, amin megvethetjük a lábunkat. Akkor büszkén mondhatjuk ki azt a szót, hogy magyar. Akkor nem csúfolnak minket se, nem becsmérelnek. Mert az erőset, sikereset inkább utánozzák, mintsem gúnyolják. Hát ezért kell nektek sikeresnek lennetek. Nemcsak magatokért, de értünk is...

Nagy csendesség szállta meg akkor a Magyarországról jött embereket ott a Gyergyói-havasok alatt. Érezni lehetett a lelkek dobbanását. Mert a lélek fura jószág ám. Sokszor hétszámra meg se rezdül, csendben szunnyad a vackában, aztán meg néha úgy felserken bennünk, hogy majd szétveti a testünket.

Azokon az októberi napokon Laci bácsi jól eligazított minket szeretetről, emberségről, magyarságról. Ízes beszédével, elnyújtott, különös székely szavaival már nem is az eszünkkel, hanem a lelkünkkel beszélgetett, felejthetetlenné téve az utazást a felhőknek törő havasokon át, Borszék borvizes forrásai közt, a Gyilkos tó havas partján és a Békás-szoros irdatlan szikláinak fogságában.

Laci bácsi felemelt ujja, szigorú tekintete, bölcs mondásai hónapokkal később is gyakran eszembe jutottak. Néha szándékosan idéztem meg magamban őt, ha tanácstalan voltam némely dolgomban: Na vajon, most Laci bácsi mit mondana erre, mitől óvna, mire intene?

Ez év novemberében azután komolyan arra gondoltam, felhívom őt, igazítson útba, adjon támaszt, öntsön belém erőt, világosítsa meg elmém a népszavazás bőszült kampányháborújának, fortyogó bugyrának közepette.

Tanácstalan voltam, megalázott és iszonyú dühös azokban a napokban. Igaz szavakra vágytam. Hiteles útmutatásra. Egy felemelt ujjra. Csendesítő, bölcs igazságra. A lelkem dörömbölt, csontjaimat rázta.

– Laci bácsi majd eligazít – gondoltam magamban. – Olyan szelíden és bölcsen, hogy még szégyenkezni sem lesz okom...

De Laci bácsi nem segített. Nem adott tanácsot. Döbbenten tudtam meg, hogy az öreg székely még a tavasszal elköltözött a csillagok közé, a kíméletlen süket csöndbe...

Móga László igaz magyar ember volt. Tartalmas, nagyszerű életet élt. Nagy tanító volt. Éltében szavaival, holtában egész életével tanít minket. Felemelt ujja felsejlik az égen.

(Vörösvári Újság 2004. december)

 

A pápa halálának éjszakáján súlyos, zavaros álomból ébredtem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ittam egy korty vizet a konyhában, s közben végiggondoltam a filmszerűen lepergett, s ijesztően valóságos álomképeket, amelyeket talán fájó könyököm idézhetett elő. A szombati kerti munkában megerőltettem, s begyulladt, orvoshoz is el kellett mennem később vele.
Álmomban valahol a délvidéken járhattam, egy háború kellős közepén. A lövészárkokban fáradt, egykedvű emberek. A központi bunkerban a háborús kormány miniszterei gyűltek öszsze vésztanácskozásra. Inkább ijedt arcú polgároknak néztem őket, semmint kormánytagoknak…

A lövészárkokban szedett-vedett felszerelésű katonák unatkoztak. Volt, aki aludt, mások kártyáztak, voltak, akik beszélgettek, s volt olyan is, aki magába roskadva szívta olcsó cigarettáját…

Céltalanul bolyongtam közöttük, nem lelvén a helyem. Azt sem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, mit keresek ott. De tudtam, hogy ott kell lennem, s sorsom odarendelt és menthetetlenül sodródom valamiféle szörnyű tragédia felé.

Begyulladt könyököm fájdalomjelzéseire egyre komorabb képeket vetített ki elmém.
Álmomban egyszer csak észrevettem, hogy a szemközti dombon egy csapat tréningruhás fiatal közeledik futólépésben. Időnként megálltak, s gimnasztikai gyakorlatokba kezdtek.

Másunnan újabb csapatok érkeztek, s hamarosan megtöltötték a lövészárok előtti teret.

A katonák ügyet sem vetettek rájuk. – A városbeli középiskola diákjai – mondta egyikőjük ijedt tekintetemet látva –, ha szép az idő, ilyentájt mindig itt gyakorlatoznak.

A lövészárokban lassan mindenki álomba merült. Csak én figyeltem aggódva, ahogy a tréningruhások egyre többen lesznek, és egyre közelebb jönnek. Aztán egyszer csak észrevettem a tréningruha alól kikandikáló géppisztolyokat és kézigránátokat. Rémülten üvöltöttem fel, hogy társaimat figyelmeztessem az aljas cselre. De már késő volt. Hangomat elnyomta a fegyverropogás és a felrobbanó kézigránátok detonációja.

Néhány perc alatt mindenkit legyilkoltak a lövészárokban. Vérbe fagyva hevert a háborús kormány minden minisztere. Én arcra borulva feküdtem. Moccanni sem mertem. Nem tudtam, hogy megsebesültem-e vagy sem, tudom-e mozgatni tagjaimat, vagy sem. Megbénított a rémület.

Álmomban is eszembe jutottak Radnóti sorai: „...csak feküdj nyugodtan, Halált virágzik most a türelem.”

A hirtelen beállt csendben, már csak egy-egy pisztolylövés hallatszott időnként. Biztosan a sebesülteket lövik agyon – gondoltam magamban, s már lélegezni sem mertem.
Két kisgyerek állt meg most mellettem, nevetgéltek, s cipőjük orrával bökdöstek, élek-e még.

(„Der springt noch auf...”) Egyikőjük lehajolt az arcomhoz és öngyújtójával égetni kezdte a szemöldökömet, aranyos, gurgulázó kacagással kísérve a műveletet…
A fájdalomtól hirtelen felébredtem, s egy darabig még mozdulni sem mertem az ágyban, míg ki nem tisztult a fejem…

A feleségem azt mondta, az álmom jel volt, üzenet. Nincsenek véletlenek, minden mindennel összefügg. Előre megírt. Sorsszerű.

Ki tudja? Az álmok csodálatosak és érthetetlenek. Egy párhuzamos világ jelei. Lelkiismeretünk kiáltásai. A jövőnk emlékei.

A pápa halálának éjszakáján súlyos, zavaros álomból ébredtem. Annak a napnak az éjjelén, amikor meghalt egy ember, aki maga volt a béke és a szeretet. Vajon kinek a vállára fognak eztán a galambok rászállni?

(Vörösvári Újság 2005. április)

 

Farsang napjai köszöntöttek ránk. Előkerültek a ládafiából az ünnepi maszkok, színes szalagok, s szorgosan kattog a varrógép: kell az új jelmez, különb és meghökkentőbb, mint a tavalyi volt. Vidám, reményes időszak ez: a tél lassacskán majdcsak elmúlik, s tavasszal friss szelek, s nyíló virágok aranyozzák be életünket.

Mit hoz az év, mit hoz a csecsemő tavasz, a gazdag nyár és az érett ősz? Ki tudja? Reméljük, csupa jót és boldogat: és legfőképp életerőt. Mert ez hiányzik manapság leginkább nálunk; s a pozitív gondolat.
Mi nemcsak farsangkor: álló évben maszkot hordunk. Rosszkedvű, biggyedt ajkú, haragos maszkot. Gőgös, hideg, keményvonású álorcát.

Kesergünk, gyűlölködünk, irigykedünk, berzenkedünk: szitokszavak áradnak haragos ajakunkról.
Addig-addig, míg ráég bőrünkre a dekadens álorca, s magunk is elhisszük, hogy az élet igazságtalan, a sors pártos, Isten nemtörődöm. Búsmagyarkodunk Vereckétől Dévényig és ellenségünknek gondoljuk az egész világot.
„Én már lélekben halott vagyok” – mondta nemrég nekem egy áldott tehetségű, kiváló muzsikus, aki művészetével szárnyalóvá tehetné a lelkeket, s hétköznapi emberek gondjait úgy oszlathatná el, mint kacagó szél a piszkos fellegeket.

Honnan ez a nagy keserűség, mi végre való, ki érti meg? Mire való a hamis búslakodás, önsorsrontás, lélekhervasztó melankólia, mániákus gyűlölködés?

Vegyük le végre a maszkokat, s hagyjuk a karneváli időkre a festett papírorcákat. Lélekben gazdag, bátorságos nép a magyar. Tehetségben világhatalom. Engedjük hát magunkhoz a pozitív gondolatokat, az egymást átkaroló érzelmeket, hagyjuk abba a hangos fogcsikorgatást és halljuk meg mindenkor a nekünk szóló üzeneteket...
Figyeljünk oda bölcs elődeinkre, ma élő nagyjainkra, akikből sugárzik az életerő és a lelki gazdagság.
Márai Sándor írja Füves könyvében a következőket:

„Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és a pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.”

Szépséges pozitív gondolat. Szívet melengető, megszívlelendő.
Kevesebb gyűlölettel és keserűséggel a szívünkben, együtt rezonálva a világgal, a teremtés bölcs rendjével, sokkal boldogabbak lehetnénk mi mindannyian ebben a tenyérnyi, bölcsőnyi országban.

Hiszem, hogy képesek vagyunk még a jóságra, és nem gyűlöletszavas, vezényszavas, kampányszavas maszkosok fogják irányítani életünket.

Mert a maszk olcsó, festett hazugság. Balga átverés. Hamis tapasztalat. Csak szórakozni, mulatni jó. Farsang után a ládafiában a helye.

(Vörösvári Újság 2006. január)

 

Ha meghalsz, ott fent azt fogják tőled kérdezni: hogyan használtad fel a fényt, hogyan használtad fel az energiát, a tehetséget, amit kaptál – mondja Carlos Santana, a legendás dél-amerikai gitáros egy tévéinterjúban. – Használd a fényt, használd az energiát!

Egyszerű, keresetlen szavak, és nagyon hitelesek egy olyan ember szájából, aki istenáldotta tehetségével évtizedek óta emberek millióinak szerez örömet. Már a hetvenes években sztár volt. Főiskolás koromban alig akadt olyan diáktársam, aki ne szerette volna a zenéjét. A híres-hírhedt woodstocki fesztiválon tűnt fel, s vált egy csapásra világhírűvé. Azóta közel negyven év telt el, és ő újra és újra megújulva még mindig a rockzene élvonalához tartozik. Nem pusztán azért, mert kiváló zenész, hanem inkább, mert nagyszerű ember, akiből sugárzik a fény, a szeretet, az öröm, a pozitív energia.

A zene gyógyít, azt sugallja, hogy a problémák megoldásának az erőszakon kívül is léteznek eszközei... Ma, amikor a gyűlölet, a harag, a terror napjait éljük, a zene rögtön ható gyógyszer” – mondja és ennek szellemében utazza körbe a világot és mosolyt varázsol sok millió ember arcára összetéveszthetetlenül sajátos éneklő gitárjátékával.

Amikor a hetvenes években rojtos, foltos farmerben alkoholgőzös partikon a Kádár-korszak tunyaságától és kilátástalanságától érzett pózoló világfájdalommal telten felszabadító zenéjét hallgattuk, nem gondoltam volna, hogy idősebb koromban, amikor már távolabb a kezdet, mint a vég, s ez bölcsességre szorítja az embert és alkotásra, Carlos Santana a szavaival is a szívem mélyéig hatol.

„Használd a fényt, használd az energiát!”

Oly sokan vannak, akik erre képtelenek. Akik tehetségtelenségük, restségük, érzéketlenségük, ürességük, közönyük miatt mind csak a sötétséget növelik. Akik a gyűlölet sötétjében élnek, és negatív energiáikat ráokádják embertársaikra. Akik nem látják a fényt. Akik vakok a szeretetre.

Mostanában egyre többször találkozom velük. Figyelem őket – egyre nyugtalanabbul –, amint szétmaszatolják a bennük lakozó sötétséget s szidalmaznak másokat, átkozzák a sorsot, búsonganak a történelmen, gyászolják az erkölcsöket, temetik a gazdaságot, pokolba kívánják a politikusokat, siratják a magyarságot, végromlással riogatnak.

Ideje, hogy ők is kilépjenek a fényre, hogy ők is fényből éljenek. Tavaszodik. S az égbolt végtelenjét újra elöntik az éltető napsugarak...

Ideje van a fénynek.

Ideje van a fényből élő embereknek.

(Vörösvári Újság 2006. február)

 

Ülök a sokat szidott televízió előtt, és a Megasztár egyik döntőjét nézem. Szeretem ezt a műsort, örülök a sok tehetséges fiatalnak, kedvelem a lendületes rock-számokat, a népzenei ihletésű dallamokat, a dzsesszes hangszereléseket. Csodálom a gyönyörű és erőteljes énekhangokat, a fiatal énekesek műsorról műsorra csiszolódó énektudását, s azt ahogy egyre jobban kiteljesedik előadói tehetségük, színes személyiségük. Sok élvezetes pillanata volt már ennek a műsornak: fergeteges és megható, lázadó és megnyugtató, szívszaggató és álomba ringató, elgondolkodtató és mulatságos.

Nagyításhoz kattintson a képre!Nézem a tévét, dobolom ujjaimmal a ritmust a fotel karfáján. Aztán egészen váratlanul, egyszeriben csak megtörténik a csoda. Rúzsa Magdolna, a rendkívül tehetséges és szimpatikus újvidéki leány, ez az aranyos ember egy film betétdalát kezdi énekelni. Ismerem a dalt, a világhírű bosnyák rendező, Emir Kusturica „Cigányok ideje” című filmjéből való. Láttam a filmet, többször is. Az, hogy tetszett, nem jó kifejezés: élni kezdett bennem a mozi, s már rólam szólt, nekem mesélt. Kusturica egy szál maga többet ér, mint egész Hollywood, tokkal, vonóval.

Száll, szárnyal, fényesen kibomlik a dallam, a torkokat szorító, lelkeket rázó ballada betölti a teret, a szíveket, agytekervényeink kusza labirintusait, s már uralja lélegzetünk ritmusát is, egész lényünket, mindenünket.

A dalból – bár szövegét nem értjük – évezredek fájdalma buggyan elő, erőszak, megaláztatás, gyűlölet, harag, előítélet, igazságtalanság, keserűség, bánat. Csak sokat szenvedett népek tudnak ilyen dalokat kikiabálni, kivérezni magukból.

Rúzsa Magdolna áll a mikrofon előtt, látom, látjuk, ahogy egész teste majd beleszakad az éneklésbe. A fájdalomtól eltorzul arca, a hangok mintha súlyos kősziklaként szakadnának le a szívéről.

Ő itt már nem Rúzsa Magdolna, a délvidéki magyar lány, hanem sorsunk egy darabja, magyarságunk egy éles szilánkja, amely hasít és hitvallásra késztet.

A tragikus dallam mégis valami megnyugtató, bölcs harmóniában olvad bele: bármilyen is volt a múlt, kell lennie közös jövőnek, ahol együtt tudnak élni magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok, cigányok. S úgy, hogy megtartva nemzeti sajátosságaikat, a hívószavuk mégis az maradjon: ember.

Kivételes a pillanat, igéző, felemelő, amit ez a kedves leány idéz elő. Goethe Faustja állítaná meg ilyenkor az időt: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”

Az esztétika katarzisnak, a vallás áhítatnak, a filozófia megvilágosodásnak nevezi tán az ilyen pillanatokat, amikor az ember úgy érzi, mégiscsak nagyszerű, hogy erre a kő- és sárbolygóra született, és együtt lüktethet az univerzum ritmusával.

Ami életünkben vacak volt, ilyenkor hátramarad, köddé foszlik, a bajok visszabújnak sötét bugyraikba, fény és energia tölt el minket, és a remény, hogy a legsötétebb, legaljasabb idők is elmúlhatnak, s az emberség mindig felülkerekedhetik balhiteken és uszuló, ordas eszméken.

Rúzsa Magdolna egy talmi és agresszív műsorokban bővelkedő kereskedelmi csatorna adásában egy pillanatra felvillantotta a fényt, megidézte a csodát és hitet adott, erőset, bátorítót, igazat. Köszönjük neki!

(Vörösvári Újság 2006. május)

 

Állunk a Kacsa-tó partján, bámulunk ki arcunkból a nagy feketeségbe. Izgatott, türelmetlen várakozás. Amire várunk, az valami új, hagyomány nélküli, nem mindennapi. Tudjuk: nem lesz tőle vastagabb a zsebünk, könnyebb az életünk, roskadozó az asztalunk.

Nagyításhoz kattintson a képre!Mégis sokan ott állunk a kicsiny bányató partján, melynek vize nem köt össze városokat, országokat, népeket.

Mire ez a tóba zárt hajó? Mi ez a komédia? Mi ez a haszontalan felhajtás?

Hát persze hogy jelkép. Őseink utazása és megérkezése az Ulmer Schachtelnek, „ulmi skatulyának” csúfolt egyszerű vízialkalmatosságokon.

Tér és idő, ember és nép, ház és haza találkozása, összekapaszkodása, el nem eresztése; utazás az idő végtelen folyóján. Utazás az emlékek közt, sorsok közt. Nem parttól partig, de születéstől elmúlásig.

Hirtelen fények gyúlnak a kéménysö-tétben, s imbolyogva közelíteni kezdenek felénk. A hátunk mögött lágyan ömlő muzsika hangjaiba a túlpart felől testvéri szólamok keverednek. A zeneiskola fiatal zenészei le is eresztik a hangszereket, és velünk együtt nézik, ahogy a túlparti fények egyre közelebb villóznak a csillagtalan, vak víztükörben.

Egyre bátrabban csiklandozza fülünket az ismerős muzsika: őseink dallamvilága hallik felénk, hasonlókat játszhattak, énekelhettek annak idején is, amikor a tutajszerű „skatulyákon” lecsorogtak a Dunán Ulmtól Bécsig, hogy aztán onnan szekereken zötykölődve folytassák tovább az új honfoglalást.

Egyre közelebb jön a hajó, vagy inkább csónak. Az elején fáklyák égnek, a fedélzeten 6-7 zenész játszik lelkét beleadva. A csónak most egy fordulót tesz, s háttal érkezik meg a partnak. A zenészek kiszállnak. A közönség tapsol. A jelkép él; beteljesedik.

Voltaképpen nem is történt semmi. Csak éppen gazdagabbak lettünk valamivel, amit szavakkal nemigen lehet kifejezni.

Költészet ez. Varázs. Áhítat. Olyas dolog, ami gyakorlatban haszontalan, de mégis az embernek úgy kell, mint a levegő.

Zoltán atya megáldja a hajót. Csendesen állnak körülötte néhányan.

Ima száll az éjbe… Idők és terek meszszeségében valahol találkozik tán azokkal a fohászokkal, amelyet az egykori telepesek rebegtek el, amikor beszálltak a skatulyákba, hogy elinduljanak az ismeretlen új hazába. Új otthonukba.

Isten nélkül soha nem tették volna lábukat az imbolygó jószágra. Isten nélkül nem jutottak volna el a Pilis szelíd hegyei közé.

Őértük is szól az ima ezen az éjjelen.

Hagyomány született?
Azt reméljük.
Jövőre tán szebb lesz és látványosabb.
S vele, általa mindenki gazdagabb.

(Vörösvári Újság 2006. augusztus)

 

Múltidéző, koszorúzó, mécsesgyújtó, fejet hajtó hetek állnak mögöttünk. Október 23. – az 50. évforduló, november 1. – Mindenszentek, majd Halottak napja, november 4. – nemzeti gyásznapunk és november 17. – Puskás Öcsi halála napja.

Ideje volt az emlékezésnek és az elmélkedésnek.
Ideje volt a magunkba fordulásnak és a megtisztulásnak.
Emberi példákat, életmintákat, értékkövető, hitet tevő magatartásokat, sorsformáló üzeneteket tártak elénk ezek a napok, hetek, és olykor szelíden, olykor kegyetlenül nyersen kényszerítettek minket arra, hogy szembesüljünk az igazságokkal és hazugságokkal.

Az ember vagy felemeli a fejét vagy lehajtja vagy éppenséggel a homokba dugja. Ám, lehet-e úgy élni, hogy szemünket, orrunkat, fülünket, minden pórusunkat eltömi a homok, érzelmi sivatagunk, gyávaságunk halálos futóhomokja...

Mindenkoron a múltból kell építkezni, meghaladva a múltat, de nem elfeledve. Őszinte beszéddel és részletekbe menő hűséggel. Tisztelettel, de könyörtelen nyíltsággal.

A múlt elhazudása a jelen aljasságainak élesztője. A hallgatás olykor nem arany, hanem a felpeckelt száj fájdalmas rándulása, a bölcs némaság olykor fülekbe csepegtetett ólom.
Mindenkor tudni kell idejét szónak és szótlanságnak.

Az általam sokat idézett Márai Sándor írja Füves könyvének egy passzusában:
Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.”

Az emlékezés, a tisztelgés, a múltidézés, a múltból építkezés jegyében íródott újságunk ezen száma is. Számos írásunk pergeti vissza homokszemenként az időt, idéz értékeket a múltból, rajzol meg emberi arcéleket, tárja fel a tanulságokat, int a tiszteletre és az emlékező szeretetre. Az őszinteségre.
Az őszinteség a szeretet alapvetése – mondhatnám karácsonyi számunk írásait megelőlegezve. Ám előtte a novemberi szám komoly hangulata, intő szavai várnak az Olvasóra.
Örömteli várakozással telt adventi szép napokat kívánok mindenkinek.

(Vörösvári Újság 2006. november)

 

Sej Nagyabonyban csak két torony látszik,
De
Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt.

– jutott eszembe a Háry János-beli népdal, amikor a Karátsonyi-ligeti templom újonnan megépült tornyát lefotóztam, mivelhogy most már nálunk is két templomtorony látszik: az ófalusi és a ligeti. (Azért nem mondtam óvárosit, mert az nagyzolásnak tűnne. Az óvárosról nekem például Prága varázsos utcái jutnak az eszembe. Az ófaluról – bár város vagyunk már – a sváb ősök, gangos házak, fakerítések.)

Az abonyi népdalról azután tovább lendülnek gondolataim Ady gyönyörű versére, a Föl-földobott kőre:

„Messze tornyokat látogat sorba, / szédül, elbúsong, s lehull a porba, / amelyből vétetett.”

Advent első vasárnapján együtt a család. Meggyújtjuk az első gyertyát a koszorún. Beszélgetünk. Kirakjuk az emlékezet tarsolyából elmúlt karácsonyok kedves perceit. Legókból, dzsiájdzsókból (ezek állanak ma Andersen ólomkatonái helyében) és egy Rizikó nevű társasjátékból áll össze az emlékmozaik. No meg egy Commodore 64-ből, a fiúk első számítógépéből...

Pergetjük az emlékeket, bontogatjuk vissza az idő fonalát. Persze, már néha összegubancolódik... Hogy is volt, mint volt? Emlékeztek-e még rá?...

Aztán a legszebb pillanatban belesóhajtok telitüdővel, családfenntartó aggodalommal az adventi hangulatba. Belerondítva egészen. Szétzavarva a gyülekező angyalkákat.

– Vajon ki tudom-e fizetni a gázt, villanyt, vizet, csatornadíjat, biztosítást jövőre? – nézek sokatmondón az asztal körüli családra, s homlokomon a ráncok keskeny labirintusba rendeződnek. Zizeg a csend. Megütődötten néznek rám feleségem és lemenőim.

– Menjünk el, hagyjuk itt ezt az országot – javallja egyikük. – Ez egy szomorú, szegény ország, mi dolgunk volna vele?

Már tudom, kár volt a sóhajtozásért, a hitetlen aggodalomért. Kár volt a falra kent ördögért. Kár a negatív rezgésekért: a tiszta ünnepi hangulatban, mint vízbe ejtett kő a hullámokat, úgy gerjesztem a rossz kedvet, szomorúságot.

Elszégyellem magam erősen. Valahogy ki kell ebből jönnöm. El kell simítani a hullámokat...

– Lehet, hogy egy templomegere ország ez a miénk, de én akkor is szeretem. Én a magyaron kívül alig értek más nyelveket. Idecövekeltem, s itt is maradok. Ezzel a két toronnyal itt... Itt az én vackom ebben a házban, hazában. S ha kikapcsolják a kábeltévét, az Internetet, a telefont... Nem baj. Mindegy az... Majd ülünk, s beszélgetünk, társasozunk, mint régen... Ha meg nem lesz pénzünk gázra, fűtünk majd fával, miegymással. Nagybundával...

– Hát, ja! Majd lesz valahogy – mondják, s nyugszik a hangulat, folyik a beszéd vidáman tovább...

Már csak magamban teszem hozzá, nem családfős, férfias, ha nyíltan mondanám:

A lényeg, hogy egyvalami ne hiányozzék közülünk, egy valamit ne kapcsolhasson ki nálunk senki emberfia. S ez a szeretet, amely a legnagyobb ínségben is összeköt, megtart, betakar. Ami nemcsak családot, de nemzetet, országot is összetart. Nem nevezik mindig néven. Tán szégyenlik is, de van, s működik. Ezer alakban, ezer módon. Csak az egyik szavunk rá az, hogy „karácsony”. Akad rá még embernek való épp elég...

(Vörösvári Újság 2006. december)

 

Farsangolunk. Ilyenkor a fotósnak is eseménydús az élete. Alig győzi az óvodai, iskolai bálokon kattintgatni a masináját. Egyik jelmez szebb, ötletesebb, mint a másik. És a gyerekek aranyosak, kedvesek. Nevetés és öröm mindenik farsangi nap. Boldogságszüret.

A jelmezek közül az idén az tetszett nekem a legjobban, amely egy színpompás korallzátony gazdag növény- és állatvilágát idézte fel, sziporkázó fantáziával. Sok munka volt a jelmezzel, de csodaszép is lett.

Nagyításhoz kattintson a képre!Ahogy ott állt az a helyes gyerek abban a tengeri herkentyűkkel teli jelmezben, hirtelen egy színes felkiáltójelet láttam magam előtt. Egy intést, figyelmeztetést, a 24. óra nagymutatóját: egy figyelmeztetést arra, hogy ez a gazdagság, a természet eme csodája örökre elveszhet, elromolhat, tönkremehet.

A globális felmelegedés a korallszigeteket is elpusztítja. A melegedő tengerben máris sok sziget meghalt, kihalt, kifehéredett, kopár pusztasággá vált. Az emberiség – amely annyira éhezik a csodákra – szisztematikusan, érthetetlen konoksággal maga pusztítja el a legnagyobb csodát: a természetet.

Kínában 8 %-os az ipari fejlődés, egyre több felhagyott szénbányában ég a szén olthatatlanul, s ontja a széndioxidot; Amerika nem csatlakozik a kiotói egyezményhez, amely az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátását szabályozza; Brazíliában leöldösik az indiánokat, az őserdőt, a világ tüdejét meg kivágják; az öbölmenti gazdag arab országokban 10 szoba esik egy emberre, még a tengerben is építkeznek; világszerte egyre nagyobb tankhajókat építenek és egyre nagyobbak is futnak zátonyra; Romániában újabb aranybányát nyitnak, hogy ciánnal szennyezzék folyóinkat; a japán halászok védett vizeken a bálnákat öldösik; a vörösvári erdőkben a sitthalmok között crossosok és kvadosok kergetőznek...

Az évszakok pedig meghasonlottak magukkal. Már nincs tél, nincs tavasz, csak éppen az, amit az időjárás szeszélye éppen kihúz a zsákból. Átmeneti lesz minden ruhánk. Egy nap is évszaknyit változhat az idő. Milliomosokká lesznek az időjósok...

Tavasz, nyár, ősz, „szél”. A telet az idén is elfújta a globális felmelegedés, amelynek megakadályozására, visszaszorítására pedig most már nagyon oda kellene figyelni a világ minden szegletében.

Éppen most, farsang idején adta ki a világ e téren legnagyobb szaktekintélye, az ENSZ klímaváltozási kormányközi szakértői bizottsága a globális felmelegedésről szóló jelentését, mely szerint „a globális felmelegedés nem feltételezés, hanem tény, és a jelenséget több mint 90 százalékban az emberi tevékenység okozza.” Az ENSZ szakértői testülete azt prognosztizálja, hogy „a következő 100 évben a Föld hőmérséklete 1,8-4,0 fokkal fog emelkedni.”

Egészen biztos, hogy az évszázad végére minden korallsziget ki fog pusztulni – gondolom magamban – a jelentésről szóló híreket olvasva az interneten. És néhány száz év múlva – ha még lesz farsang, lesznek még bálok, és a túlszaporodott, a természet tartalékait is felélt emberiségnek lesz kedve maskarákba bújni –, egy akkori farsangi bálon már senki sem fogja tudni, hogy ez a jelmez egy korallszirtet mintáz, mert egyetlen egy gyerek, de még apja és anyja sem látott hasonlót egész élete során.

(Vörösvári Újság 2007. február)