Jeles magyar uralkodók, országfők, államférfiak a magyarság ezer évéből
Megjelent a Vörösvári Újság 2000. évi számaiban Fogarasy Attila tollából
I : István király és Gizella királyné
II : Könyves Kálmán király és Álmos herceg
III : Apa és fia: II. András és IV. Béla király
IV : Három tenger partján az Anjoukkal
V : Mátyás, a kamasz zseni
VI : Báthory István
VII : Bethlen Gábor, a nagy fejedelem
VIII : II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem
IX : Kossuth Lajos kormányzóelnök
X : Nagy Imre miniszterelnök
István király és Gizella királyné
Az elmúlt évben az Origo (a Matáv internetes információs gyűjtőlapja, portal-site-ja) megszavaztatta olvasóit, hogy szerintük ki az évezred magyarja. A történelmi kategóriában Szent István király végzett az első helyen megelőzve Széchenyi Istvánt és Mátyás királyt. Nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy egy országos szintű felmérésben is igen előkelő hely jutna első királyunknak – sőt, talán ott is az első –, akinek a kereszténység felvételét, a magyar királyság létrejöttét, és végső soron megmaradásunkat és Európába való beilleszkedésünket köszönhetjük.
Mai szemmel nézve hihetetlenül bátorságos az a történelmi tett, amit ő hajtott végre: a Vajkból Istvánná lett és később szentté avatott első magyar király hátat fordított az ősi vallásnak, szokásoknak, hagyományoknak, tűzzel-vassal bevezetve egy új hitet, szellemiséget és kultúrát, az addigiaktól merőben eltérőt. A huszadik század végének rendszerváltozása ehhez képest csak annyi volt, mint amikor a jelmezbál végén az ember ledobja színes maskaráit.
Vajon akadna-e köztünk manapság oly ember, aki egy adott történelmi pillanatban hasonló tettre lenne képes? Bizonyára. Szentté a kortársak azonban nemigen avatnák. Ahogy István királyunkat is a pogány-alvilág legalsó bugyrába kívánhatták egykori őshitű táltosok.
Első királyunk históriai és a máig ható tetteiről, emberi és uralkodói nagyságáról sokat hallunk még ebben a nevezetes millenniumi évben. Hűséges társáról, Gizella királynéról talán kevesebbet. Hadd ejtsek ezért most néhány szót őróla.
Nekünk, vörösváriaknak különösen kedves lehet az ő alakja. Gizella ugyanis bajor származású. (Tudni kell, hogy Vörösvárt háromszáz évvel ezelőtt sváb és bajor telepesek alapították.)
Gizella alakja a számunkra szimbólum. Annak példája, hogyan lehet idegen ajkkal és szívvel hazára lelni, és ezt az új hazát hittel és tehetséggel építeni, annak hűséges fiává válni.
Gizella életéről keveset tudunk. 985 körül született Passauban Civakodó Henrik bajor herceg leányaként. A bajor-magyar szövetség megpecsételéseként 996-ban (ez a dátum sem igazán biztos) kötött házasságot Géza fejedelem fiával, Vajkkal, aki néhány évvel később az első magyar királyként vonult be a történelembe.
Öt gyermekük közül csak Ottó és Imre érte meg a felnőttkort. (A többiek nevét nem tudjuk.)
István király halála után a trónviszályokban Pétert támogatta, aki ennek ellenére megfosztotta őt javadalmai többségétől, sőt az özvegy királyné még Veszprémet sem hagyhatta el.
A történészek szerint Gizella 1045 körül tért vissza Bajorországba, és haláláig a passaui apácakolostor apátnője volt. 1065 körül halt meg.
Bajor Gizella méltó társa volt István királyunknak az államalapításban, az országépítésben. Különösen akkor vált hatékony támaszává férjének, amikor az a húszas évek végétől betegeskedni kezdett.
Gizella buzgó, keresztény hite nagy hatást gyakorolt Istvánra. Német históriai források szerint ő hozta kíséretével Magyarországra az új hitet. Ez így erős túlzás, tény azonban, hogy az egyháznak valóban nagy pártfogója volt. Szerepe volt a veszprémi székesegyház megalapításában (nevét őrzi a Gizella-kápolna) és a Bajorországban igen népszerű Szent Márton-kultusz itteni meghonosításában is. Több kolostort is alapított.
Jelentősek az egyháznak juttatott adományai. Nevéhez fűződik az a gazdagon díszített miseruha is, amelyet férjével együtt 1031-ben adományozott a székesfehérvári Boldogasszony templomnak. Ezt alakították át később a magyar királyok koronázási palástjává. (Ezen István király egyetlen hiteles képmása is megtalálható.)
A királyné gyermekeit vallásos szellemben nevelte, Imrét később a katolikus egyház szentté nyilvánította. Őt magát a hagyomány Boldogként tiszteli, bár boldoggá avatására hivatalosan nem került sor.
A magyarországi krónikás hagyományok igen kedvezőtlen képet festenek első királynénkról. Őt tették felelőssé például Vazul megvakíttatásáért és Péter trónra kerüléséért
A történelmi források ellentmondásos értékítélete nem befolyásolhat minket abban, hogy méltóképpen megemlékezzünk róla a millenniumban.
Pilisvörösvár 2000-ben emlékművet állít tiszteletére. Az egyházközség által megrendelt, a templom mellé felállítandó műalkotás, hiszem, hogy kedves lesz a számunkra. Erőt és hitet meríthetünk majd belőle...
Könyves Kálmán király és Álmos herceg
Március 16-án a Parlamentben jártam. Erdélyi vendégeinket kísértem el oda. Hosszasan, meghatottan ácsorogtunk a Szent Korona körül, s magunkban a véres, verejtékes magyar történelem lapjait pörgettük... A kupolacsarnok oszlopain a magyarság legjelesebb uralkodói tekintettek le ránk, s elnézően mosolyogtak zavarunkat, megilletődésünket látva. Árpád fejedelem, Szent István és Szent László király szobra után a körben a negyedik Könyves Kálmáné. Méltán kapott ő itt helyett, a legnagyobb tizenkettek között. Nagy király volt. Uralkodása alatt béke és nyugalom honolt az országban. A történészek szerint a kora középkori magyar állam az ő országlása alatt teljesedett ki, és nyerte el végleges, közjogilag megalapozott szerkezetét. Az ország belső rendje annyira szilárd volt, hogy Kálmán király jelentősen enyhített a László király által hozott szigorú törvényeken. Még a boszorkányüldözés is alábbhagyott kissé: "Boszorkányokkal szemben, akik nincsenek, semmiféle kereset ne legyen" – olvasható törvénykönyvének 57. §-ában.
Külpolitikai sikerei is voltak: megerősítette a magyar fennhatóságot Horvátországban és Dalmáciában. A pápa jóindulatát pedig azzal vívta ki, hogy átengedte a keresztes seregeket az országon.
Kálmán magas intellektus volt, a kor egyik legműveltebb uralkodója – innen a Könyves jelző. Papnak készült, nem királynak, amikor a várakozással ellentétben az utód nélküli László király őt választotta a trón várományosának, már a püspöki címet viselte.
Kiváló emberi tulajdonságai, bel- és külpolitikai sikerei és az országra jellemző viszonylagos nyugalom ellenére a krónikaírók nemigen kedvelték. Sőt, elmondható, hogy nincs még egy olyan alakja a magyar történelemnek, akit a középkori történetírók ennyire befeketíttettek volna. Púposnak, csúnyának, Quasimodo-szerű alaknak írták le őt, rút fizikai tulajdonságait kivetítve személyiségére is.
De mi okozhatta ezt a vad ellenszenvet? Forráskutatók kiderítették, hogy sima történelemhamisítással állunk szemben. Amikor Kálmán ellenségei kerültek trónra, visszamenőleg korrigáltatták a korabeli krónikákat. Persze, ez nem új dolog, már az ókori Egyiptomban is kivésték az utókor által kegyvesztetté vált fáraó nevét a sztélékből. (A módszer annyira sikeres volt, hogy több uralkodót valóban a feledés homályába süllyesztettek.)
A történészek szerint Kálmán kegyvesztettségét az is eredményezte, hogy az egyházi vagyonokat Lászlóval szemben nemhogy növelte volna, de – mivel túlzásnak és a kincstárra nézve katasztrofálisnak találta nagy elődjének adakozó kedvét – itt-ott meg is nyirbálta. Így aztán őt az egyház – nagybátyjával ellentétben – egyáltalán nem helyezte piedesztálra.
Könyves Kálmán történetében engem leginkább az fogott meg, hogy szinte egész uralkodása alatt hiábavalóan küzdött öccse ármánykodása ellen. Álmos igazi "macho” volt, aki nem a tudományokat, hanem a harcművészeteket, a vadászatot és a nőket kedvelte. László király kezdetben neki ígérte a koronát, később azonban – valószínűleg látva Álmos harcias, kalandvágyó és nyughatatlan természetét – mégis Kálmán mellett döntött.
Álmos ezt soha nem tudta megemészteni, bár többször is megpróbált látványosan kibékülni azzal, hogy ő a második ember. Megbánva tetteit, egy alkalommal még jeruzsálemi zarándokútra is elszánta magát.
Álmos több ízben is idegen sereggel támadt bátyjára és az országra, de az összecsapás az utolsó pillanatban legtöbbször elmaradt, a fiatalabb testvér könnyek közt kért bocsánatot, és az idősebb testvér mindannyiszor meg is bocsátott atyjafiának.
Hatodszorra azonban már nem volt ilyen kegyes Kálmán, és Álmost kisfiával együtt megvakíttatta. Ez nem egyedül az ő döntése volt, az országtanács is ezt javasolta, mert az országnak elege volt már a fegyveres trónkövetelőkből. (Mai szemmel nézve kegyetlen tett volt a megvakíttatás, akkor azonban szinte bevett szokás volt. István király is megvakíttatta például Vazult, aki történetesen Álmos ükapja volt.)
A kiontott vér azután később szörnyű bosszút eredményezett. Álmos megvakított fia (Vak Béla) trónra kerülvén valóságos vérfürdőt rendezett a Kálmán-párti főurak között.
Ahogy ott álltam a Parlament
kupolacsarnokában Könyves Kálmán szobra alatt, arra gondoltam, milyen
szerencse, hogy néhány méterre innen az ülésteremben – ha vannak is véresszájú,
dühödt szónokok – vér nem folyik, a politika, a hatalomra törekvés és megtartás
színészes tudománya mára oly annyira kifinomodott, hogy időnként akár egészen
civilizáltnak is tűnhet.
De azért jobb lesz vigyázni, előkerülhet az a tőr még
valaha valahonnan, amely Álmos herceget és fát megvakította...
Apa és fia: II. András és IV. Béla király
A magyar államiság harmadik évszázadának, az 1200-as éveknek kétség kívül legjelesebb uralkodója IV. Béla volt, akit az utókor a második honalapítóként is tisztel. Uralkodói nagysága abban volt, hogy a tatárjárás országveszejtő veszedelmében képes volt korábbi uralkodói elveit, politikáját teljesen odahagyni, és a nemzet megmaradása érdekében a vész időleges elmúlta után egészen más elvek mentén kormányozni az országot.
IV. Bélának nemcsak uralkodóként volt nehéz dolga, de személyes sorsa is tragédiával és családi viszálykodásokkal terhes. Kisgyerekként éli át édesanyjának, a Merániából származó Gertrudisnak a meggyilkolását. Édesapjának, II. Endrének valószínűleg soha sem bocsátja meg, hogy az – politikai megfontolásokból vagy netán gyávaságból – Péter bán kivételével megkegyelmez az összeesküvő főuraknak.
E tragikus történetet a legtöbben közülünk Katona József színművéből, a Bánk bánból ismerjük, de a hozzáfűződő hazafias, korántsem a merániakkal szimpatizáló érzelmeink ellenére át is tudjuk érezni azt, milyen szörnyű megrázkódtatás volt az ifjú hercegnek az édesanya elvesztése, és miért törekedett elszántan arra, hogy – apjával ellentétben – a bűnösöket méltóképpen megbüntesse. Erre édesapja halálakor került csak sor. Igaz, a megtorlás sokkal enyhébb volt, mint II. Béla trónra kerülésekor. A vak király akkor 68 főurat végeztetett ki, bosszút állva atyja és saját szeme-világának kioltóin. IV. Béla “megelégedett” azt általa gyűlölt – és még élő – nagyurak bebörtönzésével és vagyonuk elkobzásával. Egy szemkitolásra azért itt is sor került, ennek szenvedő alanya Dénes nádor volt.
Apjával nemcsak a szörnyű gyilkosság megbosszulatlansága miatt került ellentétbe, mindig is ellenezte annak birtoktékozló politikáját. II. András ugyanis egész vármegyéket adományozott a hozzá hű uraknak, s a királyi vármegyerendszer kezdett foszladozni, a serviensek (a köznemesség elődei) zúgolódtak. Országos mozgalom indul ki, amelynek eredményeképpen a király kénytelen kiadni az Aranybullát, amelynek híres záradéka a törvényt megsértő uralkodóval szemben ellenállásra ad lehetőséget.
Béla herceget 1214-ben, 8 éves korában koronázzák "ifjabb királlyá". Ez a 13 század egyik jellegzetes uralkodói intézménye volt Magyarországon, kisebb, de valódi hatalmat jelentett, saját udvartartással, hivatalokkal. A kor földbirtokosai azután alaposan ki is használták ezt a kettős hatalmat, gyakran még fegyveres harcokra is sor került a királyapák és fiaik között. (IV. Bélát fia, a későbbi V. István egy csatában le is győzi, később azonban békét kötnek egymással, s még öt éven keresztül az öreg király uralkodik az országban.)
IV. Béla már ifjabb király korában is mindent elkövet, hogy apja politikáját ellensúlyozza, trónra kerülvén pedig gőzerővel áll neki, hogy visszaszerezze az elherdált királyi birtokokat. Persze, ezzel halálos ellenségeket szerez magának: a főurak nem nézik jó szemmel ezt a fajta politikát, az ország belső rendje pont a halálos veszedelem, a mongol pusztítás előestéjén kezd bomlani. A tatárok elől menekülő kunok betelepítése is balul üt ki, a magyarok nem bíznak a vetéseiket legázoló, asszonyaikat elraboló kunokban – akik közül sokan a tatár seregekben is harcolnak –, és megölik vezérüket, Kötönyt. Erre a kunok rabolva, pusztítva déli irányban kivonulnak az országból.
Béla még így is sikerrel veszi fel a harcot a tatárokkal szemben, de hadvezetési hibák miatt a döntő ütközetet muhinál elveszti, és csak a szerencsének köszönhető, hogy élve megmenekül a helyszínről.
A mongol hódítókat joggal nevezte el a népnyelv "kutyafejű tatároknak” – az emberiesség szikrája is hiányzott belőlük –, válogatás nélkül öldöstek le minden útjukba kerülő emberi lényt. A keresztény magyarok számára iszonytató volt ez a vérengző, állati barbárság. A kegyetlenség, a gyilkolás a mongolok alapvető harci taktikája volt: azt akarták, hogy rettegjenek tőlük. Ez sikerült is nekik, évszázadokra bekódolva a magyar népbe a csontig ható félelmet és az irántuk érzett gyűlöletet.
IV. Bélának a romjaiból kellett újjáépíteni az országot; a lakosság fele elpusztult, egész vármegyék váltak lakatlanná, virágzó városok helyén üszkös romok maradtak, csak az erősebb várak vészelték át a rablóhadak pusztítását.
A király emberi nagysága uralkodói erényei, ekkor mutatkoztak meg igazán. Az ország jövője érdekében szakított addigi birtokvisszaszerző politikájával, és a földesurakat arra ösztönözte, hogy erős várakat építsenek. Tudta, hogy ez az ő hatalmukat fogja erősíteni, és nem az övét, de azt is tudta, hogy csak a megerősödő földbirtokok és magánhadseregek tudják megvédeni az országot a mongolok esetleges újabb támadásától.
IV. Béla király példája sajnos nem lebegett
minden korokban országunk első embereinek szeme előtt. A konokság, a
hajthatatlanság, a hatalmi gőg sok kárt okozott ennek az országnak. Béla király
bölcs volt. A középkori haza bölcse, második honalapítónk. Megérdemli, hogy
emlékezzünk rá, míg élnek magyarok e földön.
A negyedik évszázad
Három tenger partján az Anjoukkal
Ezerháromszázegyben III. András halálával magva szakad az Árpád-háznak. Az ilyenkor szinte törvényszerűen éveken át tartó trónviszályokból a nápolyi érdekeltségű Anjou-család kerül ki győztesen. A XV. század közepéig e családból, illetve közeli rokonaik közül kerülnek ki az uralkodók. A két legjelentősebb Anjou király, Károly Róbert és Nagy Lajos együttvéve 74 éven át uralkodott. Az Anjouk örökébe lépő Luxemburgi Zsigmond pedig egymaga fél évszázadon át – ami abszolút rekord a magyar történelemben. Karrierjét e jeles királyunk egyébként azzal kezdte, hogy beházasodott az Anjou családba: első női uralkodónk, Mária királynő férje volt, akitől 1387-ben veszi át az országlást.
Az Anjouk alatt a középkori magyar állam Európa egyik legjelentősebb hatalmává válik, királyaink aktív alakítói az európai történelemnek, állandó hódító háborúkat folytatnak, s igényt tartanak más országok trónjára is. (Nagy Lajos egy időben Lengyelország királya, Zsigmond német és cseh király is, majd 1433-tól német-római császár.)
Az Anjou-kor legjelentősebb uralkodójának Károly Róbert fiát, I. Lajost tartjuk, ezért is illetjük őt a “Nagy” jelzővel.
"Nagy Lajos idején három tenger mosta hazánkat!" - emlegetjük gyakorta, s nem kevés kebeldagasztással e mondatot. Történelmi atlaszokban azonban hiába próbáltam egyértelmű bizonyítékot találni e kijelentésre, az Adriai-tengert mindig ki tudtam pipálni, a Fekete-tenger egy rövid időre szintén felemlegethető, a Balti-tenger azonban sehogy sem jött össze, Lengyelország a nagy királykorában egyszerűen nem ért el odáig. Igaz, itt van még tartaléknak a Földközi-tenger: Nagy Lajos többször is elfoglalja Nápolyt. Hatalmát azonban Itáliában minden erőfeszítése ellenére sem sikerül megszilárdítania.
Akár helytálló, akár nem a "három tenger-szlogen", Magyarország valóban nagyhatalom volt a XIV. században. Tény azonban az is, hogy ehhez egy nagy adag szerencse is kellett itt, a huzatos Közép-Európában. A történészek tudományosan ezt úgy fogalmazzák meg, hogy hatalmi vákuum keletkezett Európában: a pápai állam elveszítette korábbi erejét (avignoni fogság), a német-római császárok pedig inkább csak névleg uralkodtak hatalmas kiterjedésű, számtalan önálló fejedelemségből álló országukban. Anglia és Franciaország “százévesháborúztak” egymással, az itáliai államok katonai szempontból nem képviseltek komoly erőt és főleg magukkal voltak elfoglalva, az orosz fejedelemségek még mindig tatár fennhatóság alatt, széttagolva élték napjaikat, az oszmánok pedig még nem vetették meg tartósan lábukat az egymással acsarkodó balkáni államokban.
E kedvező történelmi helyzetben, hatalmi vákuumban növekszik oly naggyá és gazdaggá Magyarország – középkori utazók is csodálva említik –, hogy mind a mai napig nosztalgiával emlegetjük eme régi dicsőségünket.
Persze holmi vákuum kevés lett volna, ha Anjou királyaink, különösen Károly Róbert nem tudták volna itthoni politikai ellenfeleiket, a minden bokorból előugró trónkövetelőket, helyi hatalmasságokat, kiskirályokat kicselezni, egymás ellen kijátszani, sarokba szorítani és leradírozni a térképről – megszilárdítva ezzel a belső rendet, erőssé, egységessé téve az államot.
Károly Róbertnek több mint egy évtizedbe tellett, míg a kiskirályok, a Csákok, a Borsák, az Abák hatalmát megtörte és végre hozzákezdhetett az országépítéshez.
Az embernek, ha sokáig lapozgatja a krónikákat, rádöbben, hogy tartós békét, országvirágzást csak az az uralkodó tudott teremteni itt, a Kárpát-medencében, aki ravaszabb, körmönfontabb, s ha kellett könyörtelenebb és gonoszabb volt politikai ellenfeleinél.
Az erőseknek, ha néha aljasak is, az utókor legtöbbször megbocsát, a gyengéket viszont – legyenek bármilyen jók és emberségesek is – kitagadja és kiejti emlékezetéből.
Az ötödik évszázad
Mátyás, a kamasz zseni
Hah! láncát tépi a / Hunyadi két fia – riad fel nyugtalan álmából V. László király Arany János híres balladájában. Van is miért aggódnia, mert a Hunyadi-párt hívei soha nem tudták neki megbocsátani az idősebb fiú királyi szót szegő kivégeztetését.
Uram, uram, ne félj! / László, tudod nem él, S a gyermek, az fogoly – nyugtatgatja őt cseh szolgálója. A gyermek, azaz Mátyás ekkor 14 éves, nyakig benne a kamaszkorban. Igaz, V. László sem egy kimondott aggastyán a maga 17 évével. Ez a kor a gyermek királyok kora. Az egymással viszálykodó főúri csoportok bölcs és vitéz uralkodók helyett gyerekeket és pelyhes állú kamaszokat ültetnek a trónra, persze ha azok egyáltalán fel tudnak már ülni rá. V. Lászlót anyja, Erzsébet királyné – miután ellopatta számára a Visegrádon őrzött Szent Koronát – alig pár hetes korában koronáztatja meg Székesfehérvárott.
Nyertes azonban egyelőre nem ő lesz e viszályban, hanem a Hunyadi-párt jelöltje I. Ulászló, aki történetesen 16 éves, és akit hívei ugyanitt koronáztak meg a Szent István ereklyetartójáról sebtiben levett koronával. Négy évvel később aztán – alig húszévesen – elesik a várnai csatában. Csak ekkor veheti át ténylegesen is az országlást az Arany János versében megénekelt V. László, a Garai-Cillei-liga négyéves gyermekkirálya.
Az ő korai halálával lép Hunyadi kisebbik fia a történelem forgószínpadára: 15 éves korában kiáltják ki őt királyuknak a Hunyadi-párt hívei. Mátyás azonban jó időre megállítja e forgószínpad forgását. Megvan hozzá az akaratereje, s minden adottsága. Elődeihez hasonlóan ő is nagyon fiatal, de különbözik is tőlük. Mátyás ugyanis zseni. Uralkodózseni, kamasz zseni, aki 15 éves kora ellenére szinte mindent tud egy ország kormányzásáról, s amit nem, arra ösztönei, megérzései rávezetik. Magas intellektussal, reneszánsz műveltséggel rendelkezik, de legnagyobb hasznát annak a képességének veszi, hogy ellenfelei eszén mindig túl tud járni, mindig lépéselőnyben van velük szemben.
Dicső országlását azzal kezdi, hogy politikai ellenfeleit megnyeri, megveszi vagy ellehetetleníti. Még nagybátyját, Szilágyi Mihályt is börtönbe záratja, amikor úgy látja jónak. Apósa ellen pedig egyenesen háborút indít. Könyörtelen, ha a hatalomról van szó. Erőszakot azonban ritkán alkalmaz, sokszor inkább alkudozik. Ő már nem az a véres kezű, kegyetlen, bosszúálló király, mint akár egy évszázaddal korábbi elődei. Mátyás reneszánsz uralkodó és nagy műveltségű humanista. Machiavelli akár róla is mintázhatta volna a Fejedelem című híres művét.
I gen keservesen jönnek rá ellenfelei, hogy ez a gyermek király, egyenesen trónra termett, és a számára legkedvezőtlenebb helyzeteket is a maga hasznára tudja fordítani. Ellenségek és kedvezőtlen helyzetek pedig bőven akadtak 32 éves országlása alatt. Kezdetben sok energiáját lekötötte országon belüli ellenzékének felmorzsolása, s csak azután fordulhatott teljes erejével külső ellenségeivel szembe, akikkel egész életében hadakozhatott: s vívhatott nehéz csatákat – nem egy ízben maga is megsebesülvén – mind a négy égtáj felé.
Fiatalsága múlván, bölcsebb, tapasztaltabb lett ő is, és egyre nagyobb szabású tervek foglalkoztatták. Legfőképpen a török kiűzése Európából. Miután rájön azonban, hogy Európa roppant közönyösen nézi hadakozását a törökkel, nyugatnak fordul, hogy Magyarországból erős impériumot hozzon létre, amely gazdasági és katonai erejénél fogva egymaga is képes a hatalmas oszmán birodalmat legyőzni. Sorra foglalja el a gazdag nyugati tartományokat, s élete végén királyi székhelyét is Bécsnek büszke várába helyezi át.
Itt éri a halál 1490 áprilisában, 47 éves korában. Uralkodásának 32 éve alatt Magyarország virágzó ország, erős központi hatalommal, ütőképes hadsereggel, szilárd belső békével, reneszánsz királyi udvarral. Mátyást nemcsak hogy megakadályozza hirtelen – és máig gyanús körülményekkel övezett – halála abban, hogy terveit valóra váltsa, de birodalma is azonnal széthullik. A báróknak elegük van az erős központi, hatalomból, a jobbágyoknak az adókból.
A főúri csoportok egy olyan királyt
választanak most maguknak, aki rábólint arra, amit mondanak. II. Ulászlót be
sem engedik az országba, amíg meg nem ígéri, hogy visszavon mindent, amit
Mátyás rájuk kényszerített. "Dobzse, dobzse – mondja a határt átlépve a
király. A következményeket mindnyájan ismerjük...
Báthory István, erdélyi fejedelem és lengyel király
Vass Sándor barátom Erdélyben, Szászcsáváson lakik. Amikor tavaly náluk jártam, az erdélyi emberekre jellemző meleg szeretettel fogadott, étellel-itallal bőven szolgált, s folyt a szó erről-arról, családról, politikáról, nagyvilágról. Éjjel 11 óra felé visszavonultam a vendégszobába, s jó félóráig a magammal hozott Erdély-térkép fölé görnyedtem, régi dicsőségünkön és nagyságunkon nosztalgiázva. Féléjfélkor halkan kopognak az ajtón: Sándor lép be. Látván nagy térképészetemet lekuporodik mellém, és elmutogatja gyermek- és ifjúkorának utazásait a színes kartonon. Aztán tovább ömlik belőle a szó, megállíthatatlanul, amely a történelemre, Erdély nagy fejedelmeire terelődik. Báthory Istvánról és Bethlen Gáborról oly színes előadást tart ez az egyszerű kőmíves mester, hogy ma is bánom, hangrögzítő masinámat be miért nem kapcsoltam.
Ő, az erdélyi ember lett volna hivatott arra, hogy e millenniumi sorozat esedékes passzusát megírja. Én csak piszmogni, maszatolni tudok, ki a történelmet könyvekből tanultam, s magamba nem szívtam már csecsemőkorban is történelmi városok történelmi levegőjét. Báthory István nagysága – kiről most röviden szólni kívánok – azonban még a holt betűkön is átsüt.
1533-ban született Somlyó várában gazdag főúri család sarjaként. Apja (idősebb Báthory István) Erdély vajdája volt. Jutott hát kitől tanulnia a politika és az országlás embert próbáló tudományát. Mert Erdély valóban ország volt az országban. A három részre szakadt, törökdúlásos, osztrákok uralta, belviszályok gyengítette szegény Magyarországon egy viszonylagos önállóságot élvező, gazdaságilag is fejlődő, gazdag kultúrájú országsziget, legszebb, legnyugalmasabb korszakaiban maga a "tündérkert".
Erdélyország ingatag jóléte, békéje persze mindig attól függött, éppen micsodás tehetségű fejedelem állt az élén, hogyan tudott az Udvar és a Porta között kifeszített cérnavékony kötélen egyensúlyozni, s hogyan tudta mindeközben a belországi pártütőket is szemmel és kordában tartani.
Báthory István mindezen képességeknek birtokában volt. S ahogy már megszokhattuk jeles uralkodóink életrajzát böngészve, magas intellektusú, alapos műveltségű ember volt. Humanista műveltségét Itáliában szerezte, megfordul Pádovában, a sok magyar látogatta egyetemi városban is. Hazatérve azonban nem a humanista kódexeket, hanem a kardot forgatja.
Fiatal kora ellenére váradi kapitánynak nevezik ki, és alaposan kiveszi a részét János Zsigmond várháborúiban. Az erdélyiek egyik legnagyobb katonai sikere az ő nevéhez fűződik: 1564-ben rajtaütéssel elfoglalja Szatmárt és Németit.
A történészek szerint Báthory Istvánt birtokainak súlya, népszerűsége és saját energiája együttesen segítette a fejedelmi székbe. 1571-ben választják őt vajdává az erdélyi rendek. Később a Habsburgoktól való függetlenséget hangsúlyozandó ő maga veszi fel a fejedelmi címet.
Báthory megválasztása után kemény kézzel látott neki hatalmának megerősítéséhez és az országrész dolgainak rendbe tételéhez. A korábban könnyelműen eladományozott birtokokat visszaveszi, újjáépítteti a bányákat, privilégiumot ad a kézműves-társadalomnak, szabaddá teszi a külföldiek számára a kereskedést. Intézkedései nyomán virágzó gazdasági élet kezd kialakulni Erdélyben. A szultánnak évenként ugyan 15 000 forint adót kénytelen fizetni, de az országrész így is szemlátomást gazdagodik.
1575 nevezetes esztendő Báthory életében: ekkor arat végső győzelmet a nagy ellenlábas, Bekes Gáspár seregei felett, és ekkor választják meg őt a lengyel urak országuk királyának. Döntésükben alapvető szerepet játszik az a tekintély, amelyet Báthory államszervező tevékenységével és katonai sikereivel szerzett magának.
Érthető módon Báthory István királyként ettől kezdve Lengyelország bel- és külpolitikai helyzetének megszilárdítására koncentrál. A fejedelmi címet megtartva bátyját, Báthory Kristófot nevezi ki vajdának, Krakkóban pedig megszervezi az erdélyi kancelláriát, amely arra volt hívatva, hogy az otthoni ügyekbe megmaradjon a közvetlen beleszólása. Csodálatos dolog, hogy miközben a fejedelem évekig távol van, Erdélyben rend és béke honol. Ez is az ő államférfiúi nagyságának fényes bizonyítéka.
A lengyel uraknak sem kell megbánniuk, hogy őt választották. Erős kezű, bölcs király volt. Megteremtve az ország egységét, jelentős katonai sikereket ért el (Rettenetes) Iván moszkvai cár ellen, akinek démonikus alakja leginkább Eizenstein klasszikus filmjéből, a Rettegett Ivánból idéződik fel számunkra.
Lengyel királyként sem felejtkezik meg azonban Erdélyről és magyarságáról. A lengyel urak egy ízben meg is orrolnak rá, amikor kicsúszik a száján, hogy Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt…
Élete vége felé minden erejével és
tehetségével azért küzd, hogy főművét, a törökellenes szövetséget létrehozza,
és Kelet-Európa népeinek, országainak együttes haderejével kiűzze Európából az
oszmánokat. Nagy humanista elődjéhez, Mátyáshoz hasonlóan nagyszabású terveire
a halál tesz pecsétet. A XVI. század legjelesebb, legszélesebb látókörű magyar
államférfia 1586-ban hal meg Krakkóban. Síremléket a krakkói székesegyházban
emelnek számára a nagysága előtt fejet hajtó utódok.
Bethlen Gábor, a nagy fejedelem
Sorozatom hetedik részéhez érve egyre markánsabban körvonalazódik számomra az ideális uralkodó arcéle:
Magas intellektusú, több nyelven beszélő, művelt ember, aki a hadi tudományokban is jártas, és ha kell, bátran forgatja a kardot. Jellemes, humánus személyiség, ugyanakkor rendkívül határozott és az akaratát minden körülmények között érvényesíteni tudja. Kitűnő szervező és jó szónok. Piárosok nélkül is szimpátiát tud kelteni maga iránt. Ahogy félelmet tud kelteni ellenségeiben. Mindezek felett ravasz, ellenfeleit egymással összeveszítő, kijátszó politikus. Nagy építő és jó közgazdász. Toleráns nemzetiségek, kultúrák, nyelvek és vallások iránt. Hazáját szerető jó hazafi és globálisan gondolkodó európai. Egyszóval: zseni. Olyan uralkodó, amilyenből évszázadonként 1-2 akad a magyar történelemben.
Többségüket sikerült is már futtában bemutatnunk e hasábokon. S tán még futja majd egynéhányra a millenniumi év elmúltával később is.
Múltkori számunkban egy erdélyi fejedelem, Báthory István alakját idéztük meg. A törökvészes, három részre szakadt szegény Magyarország XVII. századi történelmét ismerve aligha meglepő, hogy a nemzeti büszkeség húrjait is megpengetve most ismét egy tündérkerti uralkodót invitálok ide: Bethlen Gábort, a nagy fejedelmet, kit a fentebb felsorolt tulajdonságok igen jól jellemeznek, s akiről későbbi utódja, Kemény János fejedelem mondotta volt e szavakat: "Óh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!"
Bethlen Gábor 1580-ban született Marosillyén. Fiatalsága Erdély egyik legsúlyosabb időszakára, a 15 éves háborúra esett. Élete a fejedelmek szolgálatában szüntelen hadakozásból állt. Többször volt kénytelen török emigrációba menekülni.
A fejedelemséget is a török Porta segítségével szerezte meg 1613-ban. A törökök segítségére és a szultán bizalmára amolyan szükséges rosszként egész uralkodása alatt számíthatott. Mélyen vallásos ember lévén ez bizonyára nyomhatta is a lelkét. Halála előtt írt végrendeletében is kifejezi ezt: "mind idvességesb, mind tisztességesb volna keresztény fejedelmek gubernálási oltalma alatt élni, de az Úr Isten attól is megfosztotta nemzetünket…" A kortársak közül is sokan nehezteltek rá törökpártiságáért.
A történészek szerint azonban a Bethlen által úton-útfélen hangoztatott sirám, hogy ő mennyire függ a Porta akaratától, és egy lépést sem tehet a szultán szava nélkül, csak megtévesztés volt. Valójában semmi sem történt Erdélyben az ő akarata ellenére, zseniális és ravasz diplomataként az orránál fogva vezette a szultánt.
Rendkívüli tehetségére nemcsak a diplomáciában, hanem az országszervezésben és -építésben szüksége volt. Egy kortárs történetíró így ír erről: “Mindenki tudja, hogy uralkodása kezdetén milyen zavaros, szerencsétlen és hányattatott volt Erdély helyzete; belső és külső zavargások miatt annyira szenvedett, hogy sokan azt hitték … annyi sok ellenség dühét nem lehet lecsendesíteni; de ezeket mind … nemcsak lecsendesítette, hanem mindenkit kényszerített, hogy a maga helyére visszatérjen. Majd a tőle hajótöröttként elszóródott és elidegenedett, elvadult lázadó lelkét nagy szelídséggel, bölcsességgel és okossággal … az írott törvények fegyelmének s az üdvös engedelmesség igájának megnyerte."
Bethlen uralkodását ugyanúgy kezdte, mint általában az eddig ismertetett ország-fők: visszaszerezte az elődei által tékozlóan eladományozott kincstári birtokok nagy részét és oly intézkedéseket hozott, melyeknek köszönhetően fejlődésnek indult a bányászat, az ipar és a kereskedelem. Mindezek nyomán a kultúra is virágzóvá vált. Bethlen újjáépíttette a gyulafehérvári fejedelmi palotát, ahol pazar udvartartást rendezett be. A művészet és a tudomány virágkorát élte. Erdély valóban tündérkertté vált, s ez a nyugalmas, termékeny időszak egészen 1657-ig, II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjáratáig eltart. Az erdélyi emberekben e korban tudatosul, hogy a véráztatta csonka, Habsburgok és törökök uralta Kárpát-medencében Erdély Magyarországon végháza, a magyar örökség átmentője és továbbfejlesztője.
E nyugalomnak és virágzásnak persze ára van: egy egész életen át tartó hadakozás a pártütőkkel és az idegen seregekkel.
Bethlen hadvezéri képességeinek ékes bizonyítéka, hogy miközben Európa országainak nagy része lángba borítja a harmincéves háború, Erdély földjét egyszer sem tapodják idegen csapatok.
Bethlen 10 év alatt három hadjáratot indít II. Ferdinánd ellen, s noha számos csatát megnyer, hét felvidéki vármegyét elfoglal, s még a Szent Koronát is visszaszerzi, nagy tervét, élete álmát a nemzeti királyság visszaállítását nem tudja elérni.
A történészek szerint a sors tragédiája az, hogy ez a realitások közt mindvégig kitűnően navigáló államférfi elérhetetlen végcélt követett. (S ebben is mily hasonlóságot fedezhetünk fel nagy elődjeinek, így például Mátyás királynak élettörténetében.)
Számtalan uralkodói erénye és jeles tette közül befejezésül még egyet emelnék ki: azt a türelmet és megértést, amit a különböző vallások és nemzetiségek iránt tanúsított az általa vezetett országrészben. Miközben Európában vallási jelszavakat harsogva ölik rakásra egymást Erdélyben mindenki szabadon gyakorolhatja vallását. Bethlen visszatelepíti országába a jezsuitákat, befogadja a Morvaországból vallásuk miatt elűzött anabaptistákat (habánokat), megtűri a szombatosokat, támogatja a román lakosság döntő többsége által követett görögkeleti egyházat, sőt még metropolitát is helyez az élükre.
Vallási türelmének, politikájának üzenete, tanúsága, szívlelendősége van számunkra. Nagy szegénysége a történelemnek, hogy ez az üzenet nem jutott el későbbi korok koronás és államfőihez, vezetőihez, politikusaihoz. S szomorú ellenpéldákhoz csak néhány tucat kilométert kell utaznunk dél felé.
Hasonló türelem és tolerancia jellemzi – mai szóvak így mondanánk – Bethlen nemzetiségi politikáját is. Uralkodása alatt kísérlet sem történt a szászok vagy a románok magyarosítására, és a zsidók sárga csillagát is levétette. Arra törekedett, hogy országa különböző népek fiainak együttes munkájával virágozzék. E gondolatát egy zsidó kereskedő számára kiállított oltalomlevélben is kifejtette.
Bethlen Gábor, a XVII. század kétség kívül legkiemelkedőbb magyar államférfia 1629-ben halt meg.
Halálakor egy szász így emlékezett róla:
"Adjon Isten az országnak sok hasonló uralkodót és hatalmasságot, a haza
igazi atyja volt."
II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem
Vannak olyan királyai, fejedelmei, vezérei a magyarságnak, akiket népünk megkülönböztetett szeretete, el nem múló hálája övez, mondákat, legendákat sző köréjük az emlékezet aranyfonalából, s a nemzeti panteon oszlopcsarnokában állít nekik ércnél maradandóbb, örökös emlékművet. Árpád vezér, Szent István és Szent László királyunk, a Hunyadiak, Kossuth Lajos és még néhány kevesek közé tartozik e dicsőséges “nemzeti toplistán” vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc is.
Példakép, jelkép, szimbólum, embléma ő. A szabadság örökérvényű logója. A szabadságé, ami épp azáltal vált számunkra keletről hozott, poklokkal szemben megőrzött nyelvünk mellett a legfontosabb nemzetteremtőnkké, mert mindig elveszítettük. A Rákóczi-szabadságharc, 1848-49, 1956 = mind vesztes küzdelmek voltak. De csillagokká is váltak azonmód, s fényesen ragyogtak történelmünk legsötétebb éjszakáin is mutatva az utat a testben vagy lélekben bujdosóknak.
Rákóczi személyisége, élettörténete példaként szolgálhat számunkra, hogy senki sem születik hősnek, de a történelem szorításában, a nemzet hívó szavára felülemelkedhet személyes gyarlóságain, önző érdekein, és igenis hőssé válhat.
Igazi hős volt az édesanya, Zrínyi Ilona is, aki a végsőkig kitartva védelmezte az osztrák csapatokkal szemben Munkács várát. Végig ott volt vele 12 éves fia is, akit a kapituláció után elszakítottak tőle, és Bécsbe hurcoltak, nevelését egy jezsuita érsekre bízva. A császárnak feltétlen engedelmességet követelő, szigorú nevelés megtette hatását: Rákócziból sikerült családja ellenében a bécsi udvarhoz hű urat faragni. Jutalmul még birodalmi hercegi címet is kapott. Németes ruhákban járt, német felesége volt, már-már azt is fontolgatta, hogy magyarországi birtokait elcseréli német birodalmi birtokokra. A nép azonban még ekkor is, így is bízott benne: az nem lehet, hogy a Rákócziak, Báthoryak, Zrínyiek sarja labanc legyen...
És lám, 1697-ben az osztrák sanyargatás ellen zúgolódó, majd fegyvert fogó hegyaljaiak vezérüknek hívták. Rákóczi ekkor még ijedten menekül vissza Bécsbe, bizonyítandó feltétlen császárhűségét.
Később azonban, amikor feleségével Magyarországra költözik, kinyílik a szeme, s rájön arra, hogy a Habsburgok uralmát senki sem akarja itt: sem a rendek, sem a katonák, sem a jobbágyok. Kis idő múltán újdonsült barátjával, a rebellis Bercsényi gróffal már egy Habsburg-ellenes felkelés tervét szövögetik. Ehhez meg akarják szerezni a francia király segítségét. A Párizsba küldött levél – egy árulás következtében – a császári udvarban köt ki, és Rákóczi hirtelenjében abban a bécsújhelyi cellában találja magát, ahonnan nagyapja, Zrínyi Péter a vérpadra lépett. Nem kétséges, hogy mi lett volna az ő sorsa is, ha felesége nem szökteti meg a börtönből…
A nép újabb hívására 1703-ban most már nem habozik, s élére áll a magyarországi függetlenségi harcnak. 1705-ben a szécsényi országgyűlésen a rendek vezérlő fejedelemmé választják.
A szabadságharc váltakozó sikerrel folyt, kezdetben győztes csatákkal, később anyagi gondokkal küzdve, csúfos vereségekkel, árulásokkal szeplőzve. A harcok kimenetelét döntően végül is az befolyásolta, hogy Franciaország béketárgyalásokba kezdett a Habsburgokkal, és beszüntette a kurucok anyagi támogatását. Ráadásul a nyugaton aratott győzelmek következtében a császár egyre nagyobb katonai erőket tudott küldeni Magyarországra. A felkelő sereg órái meg voltak számlálva.
Rákóczi utolsó kétségbeesett próbálkozással Lengyelországba ment, hogy segítséget kérjen a cártól. Távollétében, 1711. május 1-jén a háborúba belefáradt kuruc sereg letette a fegyvert. A rendkívül előnyös békeszerződés mindenkinek büntetlenséget biztosított. Magának Rákóczinak is garantálta bántatlanságát és – a várak kivételével – birtokai visszaadását, ha hűséget esküszik a császárnak.
Rákóczi akkor vált igazán hiteles alakká, legendák forrásává, amikor ezt megtagadva, inkább a száműzetést választotta.
A történelem által kiválasztott emberek sorsa
volt az övé. Nagy erénye, hogy e sorsot – saját korábbi énjén felülemelkedve,
nemzetének fejet hajtva – zokszó nélkül teljesítette be.
Kossuth Lajos kormányzóelnök
Kossuth Lajos 1848. július tizenegyedikén gyújtó hatású, nagy ívű beszédet tartott a képviselőházban. A beszéd eredményeként a képviselők megszavazták az általa kért 200 000 újoncot és az ehhez szükséges negyvenkétmillió forintot. Mindezt óriási ováció kíséretében. Ekkor hangzik el Kossuth szájából a magyar történelem leghíresebb képzavara: "Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni".
A romantika szerette az ilyen érzelmileg túlfűtött, képekben gazdag szófordulatokat. Lélekcserélő, szívfordító, észveszejtő idők jártak akkor. A forradalmak, a nagy álmok, nagy szárnyalások és a nagy aláhullások kora, a forradalmárok, a lánglelkű költők és szónokok kora volt ez. Kossuth különösen jó szónok volt. Magabiztos megjelenése, lángoló tekintete, zengő hangja már fél sikert jelentett. Beszédébe aztán beleadta egész egyéniségét, és magával tudta ragadni hallgatóságát.
A híres júliusi beszédét úgy kezdte, hogy az elején még bekiabáltak neki többen, hogy "Üljön le!”. Ám amidőn befejezte, a következő bejegyzést teszik a beszédet megörökítő jegyzőkönyvbe: “Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.”
Kossuth azonképpen kitűnő újságíró is volt. Mind szónoki, mind újságírói zsenijét arra fordította, hogy felrázza az országot, és a haza ügye mellé állítsa a kétkedőket és a csüggedőket. Nem véletlenül mondta Pálffy János, az 1848-as képviselőház alelnöke róla: “Én Kossuth Lajost a jó szónokokban nem szegény Magyarország legjelesebb szónokának, Európa egyik első zsurnalisztájának, s a világ legnagyobb agitátorának tartom."
És ez az agitátor kezdetben majdnem mindig el is érte, amit akart. Ha kellett, kiment a nép közé, és egymaga toborozta össze a fél hadsereget. Híres alföldi toborzóbeszédei hallatlan lelkesedést váltottak ki az emberekben, akik már régóta vártak egy olyan példaképre, mint ő. Ekkor kezdett róla a nép meséket, nótákat költeni. Ekkor kezdődött nemzeti hőssé, legendává válása. És így lett ő el nem múlhatatlanul “Kossuth apánk”-ká. Csak a legnagyobbakat tisztelte meg így a mi népünk; csak kevesek vannak rajta kívül, akit a tisztelet és a szeretet ilyen fokára juttatott.
Mai fejjel nem is igen lehet hallatlan népszerűségét megérteni. Egy Zemplén megyei falu elöljárói például megrendelték egy festőnél a portréját, azt az utasítást adva neki, hogy Kossuth feje köré a szentek glóriáját fesse. Az elkészült képet azután az oltár fölé akasztották…
Persze, nem mindenki lelkesedett ennyire agitátori tevékenységéért. Széchenyi például Kelet népe című röpiratában ezt írta róla: “az anarchia mindent elsüllyesztő örvényébe, vagy mi hihetőbb, közvetlen az önkénynek hajótörő szirtjei felé” viszi a nemzetet.
Kossuth válasza nem késlekedett: "Ha gróf Széchenyi István volnék, legüresb óráimban is hasznosabb dolgot tudnék tenni, mint a modor (stílus) ellen 24 ívet írni…"
Persze éppen Kossuth volt az, aki Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte...
Történelmi távlatból nézve mindketten a magyarság óriásai voltak. Azonos hazafiúi hevülettel, de eltérő elképzelésekkel, az utókor által egyformán elismerten és csodáltan. Erre szintén csak a legnagyobbaknak adja meg az esélyt a történelem…
Kossuth az első felelős magyar kormány pénzügyminisztere volt. A Honvédelmi Bizottmány elnökeként jelentős szerepet játszott a szabadságharc megszervezésében. 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után a Debrecenben ülésező országgyűlés kormányzóelnökké választja. A szabadságharc bukása után, 1949 augusztusában külföldre emigrál, osztozva nagy elődje, Rákóczi sorsában. 47 éves ekkor, 45 évi száműzetés vár rá. Az első évtizedekben még harcosan küzd a magyar függetlenségért, és reménykedik, hogy visszatérhet a szabaddá vált Magyarországra. A történelem azonban ezt már nem adja meg számára. A nemzetközi helyzet egész másképp alakul, mint szeretné, s rájön, hogy a nagyhatalmaknak egyáltalán nem fontos Magyarország függetlensége. Otthon is: a nép ugyan őt élteti, de a politikai elit Deákot követi.
A nagy emberek órája is lejár egyszer, s szerepük hátrébb soroltatik.
1859-ben írja Garibaldinak a következő sorokat: “Nagy percekben a történelem szereti a kor szükségeit választottaiban összefoglalni, s a nemzet géniuszát egy emberben személyesíteni."
Ennél találóbban nem is tudta volna egyetlen
mondatban maga-magát jellemezni…
Nagy Imre miniszterelnök
Ezerkilencszázötvenhat után pontosan negyven évvel a Szonda Ipsos telefonos közvélemény-kutatást végzett a Budapesten élő felnőtt népesség körében arról, hogy miként ítélik meg Nagy Imrét, milyennek látják történelmi szerepét. A megkérdezettek 56 %-a magyar történelem pozitív szereplői közé sorolta az egykori 56-os miniszterelnököt, 28 % válaszolt úgy, hogy pozitív és negatív szerepe egyaránt volt, 10 % nem tudott válaszolni a kérdésre, és mindössze a válaszadók 6 %-a helyezte őt egyértelműen a negatív történelmi személyiségek sorába.
Kevés volt kommunista vezetőt nem kezdett ki a történelmi korrózió. S még nagyobb ritkaság, ha e zátonyra futott ideológia őszinte hívét egyenesen piedesztálra emelje az utókor. Ember kellett hozzá. Olyas, aki képes felülemelkedni az ideológián, képes népben-nemzetben-országban gondolkodni, s életét is feláldozni, ha kell. Nagy Imre miniszterelnök ilyen ember volt. S mártíriuma a magyar történelem legnagyobbjai közé emeli őt.
Másfél éves voltam, mikor kivégezték. Már elmúltam harminc, amikor az első róla szóló könyvet kézbe vehettem.
Azt olvasom róla, hogy kedélyes természetű, nyugodt, barátságos ember volt. Már külső megjelenése is bizalmat sugárzott. Mindenkivel megtalálta a hangot, s az emberek szerették. Míg a kor vezető politikusai elfüggönyözött fekete autókon száguldoztak, Nagy Imrét nagyokat sétált a pesti utcán, emberek gyűltek köréje, kérdezgették őt, örültek, hogy találkozhattak vele.
Különösen népszerű vidéken, hiszen mezőgazdasági miniszterként ő vezényli le a földosztást. Azokban a hónapokban igazán örömmel végzi munkáját, hiszen beteljesült, amiért egész addigi életében küzdött, nem egy ízben még a börtönbüntetést is vállalva. Már nem ő áll a tárca élén, amikor az erőszakos kollektivizálás megkezdődik. Minden erejével hadakozik ellene, de hiába. A sötét erőket lehetetlen volt megállítania.
1953-ban, Sztálin halála után, az új szovjet vezetők Moszkvába rendelik Rákosit, és jól lehordják őt, hogy tönkretette az országot. Rákosinak hazajőve önkritikát kell gyakorolnia, és át kell engednie a miniszterelnökséget Nagy Imrének. A Kreml új urai pontosan tudják, hogy egyedül ő az a pártvezető, akinek hitele van az emberek előtt, akiben még bíznak.
Építő szellemű, enyhült légkörű hónapok következnek. Tán emberarcúvá is válhat a zsarnoki és megutált rendszer – bizakodnak az emberek. A moszkvai politikai helyzet azonban alig egy év után ismét változik, s Magyarországon az ortodox kommunista pártvezetők szerzik meg a teljhatalmat. Rákosi visszaüt, bosszút áll. Nagy Imrét szép lassan kiszorítják a hatalomból, végül még a pártból is kizárják. Rákosi, Gerő, Révai, Farkas és a többi bitang komolyan azt hiszi, büntetlenül garázdálkodhatnak tovább. 1956. októberében azonban a népharag elsöpri őket, ismét Nagy Imrét híva a miniszterelnöki székbe.
Október 23-án este a parlament előtti tömeg Nagy Imrét szólítja. Amikor megjelenik hosszú idő után az erkélyen, nagy taps fogadja. De nemigen tudja még, mit mondjon, még nem egy a nemzettel, még lépéshátrányban van. Első szavát ki is fütyülik: Elvtársak! – szólítja meg önkéntelenül is az embereket. Rögtön tudja, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége van. Aztán mond egy rossz, semmit mondó beszédet.
De az emberek rendületlen bizalommal ezt is megbocsátják neki. Ahogy a következő napok tétovaságait, megkésett döntéseit is. Csak a legutolsó néhány napban teljes az összhang. A végveszély összekovácsoló napjaiban, óráiban. Akkorra érik valódi vezetővé.
Bejelenti, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Együtt örül a szabadságnak az országgal. S együtt bukik el azokkal, akik e szabadságot kivívták. Elrablásának, fogva tartásának, elítélésének és kivégzésének története a magyar történelem legszégyenteljesebb eseményei közé tartozik.
"A lehetetlennel próbálkozott – írja róla Méray Tibor. – Csoda-e, hogy nem sikerült? Ember akart lenni az embertelenségben. Magyar akart lenni a magyartalanságban. És ez lehetetlen. Jó kommunista akart lenni és jó hazafi. És ez lehetetlen. A legnehezebb órában saját testét feszítette hídnak a szakadék fölé, a párt és a nép, a szovjet hatalom és a kis Magyarország közé. De ez a szakadék áthidalhatatlan. A híd szétroppan a tankok súlya alatt, szétroppan és a mélybe zuhan
A mélybe zuhan ő, s így a magyar szabadság is. Mert most már a kettő összeforrott. Lehet: sokat hibázott. Tévedett, gyenge is volt, elkésett. De így, ahogy van, botlásokkal, tévedésekkel a neve örökre és eltéphetetlenül összeforrott a magyar szabadságéval. Bárhogy is ítél majd róla s fölötte a történelem, ezt nem fogják már tőle megtagadni.”